Volt Vitray Tamásnak egy műsora, amikor gyerek voltam: Csak ülök és mesélek. Érdekes emberek és témák, ráérős történetmesélés. Ez jutott eszembe Joe Satriani új lemezéről. Csak ülök és hallgatom az Unstoppable Momentum-ot. Ráérősen. ZENEhallgatással szórakozom. Az érdekes témák a Mester kezéből erednek, mert senki más nem tudja így megszólaltatni az Ibanez gitárt (igen, bocs Steve Vai...), az érdekes emberek pedig a zenésztársai, akiket jó érzékkel válogatott össze.

Ez Joe Satriani 14. stúdióalbuma, szerencsére a Chickenfoot sikere nem tántorította el a szólólemezek kiadásától, így újra élvezhetjük a szerzeményeit, és a hangulatot, amelyet a zenéje ad. Előző lemezeit többször kritizálták azzal, hogy túlzottan érzelgős, de szerintem ez nem igaz,és az Unstoppable Momentum sem érzelgős, hanem 11 érzelemgazdag és változatos szám, színes hangzással, amiről a zenésztársak gondoskodnak:  Mike Keneally - billentyűk, Vinnie Colaiuta - dob, Chris Chaney - basszusgitár.

Közülük is Mike Keneally az egyik adu, aki sokat tesz hozzá a zenéhez, de mégsem tolakodik az előtérbe és ilyenkor válik kézzelfoghatóvá (vagy inkább hallhatóvá?), hogy Satriani hagyja kiteljesedni zenésztársait. A felvételek a Skywalker Sound stúdióban készültek, és lássuk, velük volt-e az Erő.

A címadó Unstoppable Momentum nem lehengerlő, "ajtóstól a házba" kezdése a lemeznek, lírai, de mégis erőteljes, amelyben Joe szólóján van a hangsúly, majd a Can't Go Back sem pörög fel túlzottan, megmarad a középtempónál, de sokkal inkább a melódia marad emlékezetes, mint a szólók. Egy élesváltás, a Lies And Truths sokkal rockosabb, mint a két előző szám, és Vinnie Colauita ritmusai teszik különlegessé. Ezután a szinte játékos-komolytalan Three Sheets To The Wind fúvósokkal, ebből a fúvósbetétet egy James Bond-film betétjeként is el tudnám képzelni.

Az I'll Put A Stone On Your Claim inkább csak egy rövid betét vagy inkább átvezetés (szintetizátor+gitár) a Robert Heinlein ihlette A Door Into Summer előtt. És ezzel el is érkeztünk a lemez egyik csúcspontjához, valószínűleg ezt a számot fogom meghallgatni tízszer (100X?) egymás után, és a leghidegebb téli estéken is megidézi majd a
nyarat és a napsütést a vidám hangulata. A Shine On American Dreamer - ismét rockosabb, és ebben a basszus-dob biztosít "izmosabb" hátteret Satriani játékának.  A Jumpin' In és a Jumpin' Out - páros két külön szám, de nem szétválaszthatóak: funky-s basszusgitár és Hammond orgona. A szintetizátorra épülő The Weight Of The World a '80-as évek filmjeit idézi meg. És ha már filmet hoztam fel: ennek a számnak a hallgatása közben a "Miami Vice" jutott eszembe, tökéletesen aláfestené a két nyomozó akciózását!

A lemezt záró rövid és lüktető A Celebration talán lemezkezdésnek jobb lett volna, de ezzel csak arra inspirál, hogy kezdjem elölről a lemez hallgatását, majd újra, és újra, és újra...