A melodeath göteborgi zászlóshajója a Dark Tranquillity legutóbb 2010-ben jelentkezett egy viszonylag korrekt albummal. A We Are The Void egy elektronikával kiegészített dallamos szaggatás volt és ugyan tele a padlás ilyen zenékkel, stílusában mégis minőséget képviselt. Egy csomó turné után – melynek keretében Budapestre is elértek – három év elteltével egy változatos és a múltat is megidéző lemez ígéretével jelentkeztek.
Annak ellenére, hogy a zenekar talán egész pályájára kikacsint most, a recept nem sokat változott: középtempósan menetelő néhol szaggatott riffek, néhol egy kis thrashes tekerés, dallamos gitárszólók és Mikael Stanne szinte black metálos károgása. A billentyűvel jól sáfárkodtak, de ha nem tették volna, akkor Stanne károgása miatt nagyon is monotonná vált volna az egész, mely így azért hangyányival színesebb annál, hogy a hallgató azt higgye, hogy egy majd ötven perces dalt hallgat.
Fentebbi kritikát már az előző lemeznél is megfogalmaztam, akkor is a kicsit doomba hajló énektémák mentették meg a lemezt, most is így van, mondom ezt annak ellenére, hogy erre a lemezre talán emlékezetesebb gitártémákat és dalokat is sikerült írni. A doomosabb tiszta énektéma az Unformityben bukkan fel először, az igazán jó gitárjáték pedig a The Silence In Betweenben, mely a lemez egyik legjobb dala. Ilyenből kellett volna még több az albumra. Érdekes, hogy az ezt követő Apathetic szinte thrashes tekerése is jó, sőt a What Only You Know epikusabb, szinte lírai hangvétele is emlékezetes.
A lemez előre haladtával azt hittem esik majd a színvonal, de az urak konstansul tartják azt. Az Endtime Hearts és a Weight Of The End sodrása egészen magával ragadó, a State Of Trust pedig szaggat rendesen.
Bár a Dark Tranquillity már nem tud újat kitalálni – valljuk be őszintén a melodeathről már mindenki lehúzta az utolsó utáni bőrt is – mégis kellemes hallgatni való a Construct, mely valahol felidézi a szcéna rég volt szép napjait. A múlt megidézése pedig egész jól sikerült a Dark Tranquillitynek.