Életemben először voltam olyan koncerten, ahol a bejáratnál felirat hirdette: „füldugó használata javasolt”! Ha valaki netán humoros hatáskeltésnek gondolta volna mindezt (akárcsak én a sajtó útján történt hasonló tartalmú előzetes figyelemfelhívást), azt meggyőzhette, hogy a „segédeszközt” bőkezűen osztogatták a jegypénztárnál. „Azért nem eszik ilyen forrón a kását” – mosolyogtam heavy metal koncertekre aklimalizálódott érzékszerveim meglétének tudatában. Természetesen igazam is lett – leszámolva az utolsó tíz percet, amikor a zenekar heveny hangszeres őrjöngésbe kezdett. Pechemre a teljes koncert-időtartam alatti vándorutam ekkor épp az egyik hangfal közelében vezetett, amely ez idő tájt ventilátornak is remekül bevált volna. Életemben először fogtam be a fülemet egy koncerten, miközben aggodalmasan pislogtam a plafon irányába. Csodálom, hogy nem szakadt le a (fülre) érzékeny búcsú hosszú percei alatt! Az imént említett „vándorút” pedig az okból eszközöltetett, hogy…
…életemben először voltam fültanúja ennyire elb@szott hangzásnak. Reménykedtem, hátha valahol meghallom Bilinda Butcher amúgy is vékonyka, és már a lemezeken is botrányosan alulkevert hangocskáját. Mert ez tényleg inkább csak hangocska volt – még jó, hogy a setlist gerincét (sőt, a bordáit is) a ’91-es Loveless album adta, amit még viszonylag ismertem, így odaképzeltem, amit hallanom kellett volna. Az Only Shallow-ot még így is király volt élőben hallani. De mintha csak maga Murphy úr is rendszeres rockkoncert-látogató lenne, leszögezhető: minél alaposabb a beállás, minél nagyobb a rákészülés és a keverőpult (jelen eseti például a szobámba be se fért volna), annál pocsékabb a végeredmény. Vagyis…
Életemben először voltam olyan koncerten – pedig szerencsémnél fogva jó pár százon ott lehettem már - ahol nem tudtam szétválasztani: mi a baki, és mi brahi. Lehet, hogy szegény metalhoz szoktatott agyam nem ismerte fel: a káosz valójában a show része, és ily módon maga a REND. Talán ebbe a kategóriába tartoztak a többszöri nekifutásra elkezdett nóták. Viszont maguk a hangfalak is időként úgy besípoltak, mintha egy frissen alakult garázs-banda első próbáján lennénk. A technikus részévé vált a színpadképnek, annyiszor szaladt be ezt-azt helyrehozni.
Életemben először voltam olyan koncerten, ahol ennyire beindult a fantáziám. Ennél a pontnál nem Bilinda gitáros-énekesnőre, még csak nem is a színpad szélére csúnyán kitolt szintislányra gondolok. A program alatt egyfajta fényszínházként különféle nonfiguratív fény-ábrák szaladgáltak a színpadon és a hátra kivetített vásznon – hol hóesésre, hol felhőkarcolókkal megszórt megalopoliszra, hol galaxisok közti űrutazásra emlékeztetve a szemlélőt.
Életemben először láttam nőt olyan szépen idősödni, mint Bilinda Butchert. „Grufti csajsziból” bájos hölggyé változtatta az a jó néhány esztendő, amíg eltűnőben volt zenészkollegáival együtt. De valahogy a kisugárzása olyannak hatott, mint egy szóbeli érettségiző diáklányé. Ügyesen elbújt egy kazal hangfal mögé (nekünk emiatt fel kellett adnunk szemfülesen meglelt oldalsó ülőpadunkat), tekintete a plafonra vetült, mintha oda lenne felírva a tétel, vagyis a dalszöveg. Mintha csak a show harsányságát próbálta volna ezzel a szinte már megilletődött előadásmóddal kompenzálni.
Életemben először voltam olyan koncerten, ahol az előzenekar ennyire előzenekar volt. A hazai, de inglisül megszólaló Kollaps még jó, hogy csupán három tagot számlál, így is éppenhogy elfértek a főbanda tömérdek cuccai, piros hangfalai által uralt amúgy sem túl végtelen térben. Szaladgálós showról show sem lehetett, ám nem is tűntek ilyen típusú előadóknak. Gondolom ezt onnan, hogy szóban sem igen „uszították” a népeket, akik nem is igen uszultak – a négy ötödös többség az udvaron iszogatott, pipázgatott. Pedig ha már pénzt és időt szántak a vasárnap estére, érdemes lett volna egy esélyt adniuk a (már itt is) sípoló hangfalakkal és túlkevert magas hangokkal derekasan küzdő srácoknak. Ami átjött a kásahegy fölött az egyszerre tűnt melankolikusnak és pörgősnek, alternek és sláger-rocknak.
Éltemben először voltam olyan koncerten, ahol mindkét résztvevő ennyire keveset kommunikált közönségével. A MBV is letudta a dolgot egy kezdeti helloval, egy „last song” bejelentéssel (ráadás „természetesen” nem volt, de hát miért pont ezen lepődtünk volna meg aznap este), majd a nem éppen szószátyár énekesnőt követően Kevin Shields gitáros, a „zenekar atyja” is elbúcsúzott a magyaroktól egy „bye”-al (Alexet nem mondott hozzá). Persze, lehet, hogy a dalok megakasztás nélküli, sorban játszása is a Nagy Célt szolgálta, hogy belerántsanak minket a kábulat örvényébe, mely egy másik dimenzióba szippantott át minket.
Életemben nem volt ennyire furcsa estém.
Életemben először voltam My Bloody Valentine koncerten.
