Emlékek: Amikor 1988-89 táján a postaládában levél várt, az akkori megakoncertszervezőcégtől, amiben azt a hírt közölték, hogy Iron Maiden/Anthrax koncert lesz Budapesten, nem hazudok, örömkönnyekben törtem ki, mert az Anthraxnél fontosabb zenekar hosszú évekig nem létezett számomra. Hosszasan kutattam a fővárosi méterárú boltok kínálatát, és kerestem a csapat bermudáira leginkább hasonlító anyagot, és abból varrattam meg a sajátomat, a baseball sapkáimban pedig vagy a NOT vagy az INJUN felírat virított nagy vastag fekete filccel felrajzolva. Nem lett semmi végül abból a koncertből, és magam sem hittem, hogy egészen 1996-ig nem fogom látni őket. Aztán Bécsben végre megtörtént a nagy találkozás, és azóta már több alkalommal volt szerencsém csekkolni a new-yorki thrashereket.
Az Anthrax vírus még '87-ben ért el, amikor a vasárnap éjszakai Headbangers Ball adásban lement az Indians. Nekem ott végem lett, mint a botnak. Még szerencse, hogy volt, aki felvette videóra, így a következő napok azzal teltek, hogy begyűjtöttem minden elérhető Anthrax videót és lemezt. Csodás időszak volt az, mert rajtuk kívül megismertem ezer más zenekart is, az Anthrax volt a tökéletes ugródeszka a keményebb zenék világába.
Joey vs John: Hét láb mélyre temettem magamban szeretett bandámat, mikor kirakták Joeyt. Az okokat megértettem, de ettől még nem örültem neki. Jött ez a Bush gyerek, akit nem igazán ismertem, mert anyazenekarát, az Armored Saint-et nem hallgattam. Aztán az állam is leesett, mikor '93-ban kiadták a Sound Of The White Noise-t. Új korszak jött el, remek irányba léptek tovább, és Bush-al nagyot nyertek. Én is vele láttam őket először, és maximálisan imádtam, mind emberként, mind énekesként. De basszus! Azért az Indiansban nem ő járt esőtáncot indián tolldíszekkel a fején! Ezért volt hatalmas öröm számomra a tegnap este! Bár a tolldísz most elmaradt, elmondhatatlan öröm volt látnom Joey Belladonnat a színpadon!!! És ez a sztori számomra túlmutat annál, hogy egy jóformán (Neil Turbin beelőzte) former member állt a deszkákon. Az egész paliból áradt az öröm, az élet igenlése, a zene élvezete, a közönség szeretete. Bár a hangja többször megbicsaklott, volt hogy bántóan (Medusa), de ez egyszerűen SEMMIT sem von le abból, hogy láthattam Őt együtt a többiekkel. Kivéve...Charlie Benante-t.
Jon vs Charlie: Meg nem nevezett okokból, Charlie nem igazán utazgat az Államok területén kívülre, ami messziről bűzlik, de konkrétumot senki sem mond, találgatni meg felesleges. Minden elfogultság nélkül mondom: Charlie Benante a '80-as évek top hármas dobosa. Azon felül, hogy óramű pontossággal üti a komplex témákat, nagyon egyedi technikával is bír. Ez persze mit sem von le Jon Dette érdemeiből, aki tökéletesen tudta pótolni Benantét. Én magam egy hibát nem vettem észre, precizen és lazán hozta az egész estét. Szegény Dette úgy látszik a dobosok Jolly Jokere, akit bárki előhúzhat a kalapból, nem fürdik be vele. A Slayerben, a Testamentben és most az Anthrax-ben is bizonyított, Méltatlan helyzet, hogy nincs egy állandó brigádja.
Dan vs Rob vs Jonathan: Dan Spitz-cel már nem látom az Anthrax-et, ennyi volt. Belenyugodtam. Rob Caggiano-t már megszoktam. Nem volt az a kiugróan nagy egyéniség, valószínűleg erre nagyon lehetősége sem volt a többiek mellett, de szerethető figurának tűnt, még ha én nagyon nem is követtem a csapaton belüli működését. Élőben villant, engem leginkább ez érdekel, de megdöbbentem, mikor pár hónapja látom, hogy a DÁN!!!! Volbeatben penget és produceli a stúdiómunkálatokat. Váratlan húzás, de remélem jobban kiteljesedik majd Dániában, talán rá való tekintettel még a Volbeatbe is belefülelek majd. Jonathan Donais a pót-pót gitáros poszt boldog tulajdonosa viszont elsőre nem taglózott le. Őszinte legyek? Nekem kurvára mindegy, ki áll a bal oldalon, szorosan a ládák mellé bújva. Egész estés teljesítménye ennek tükrében elhanyagolható, igaz sokat nem is tett azért, hogy a retinámba égesse magát. Diszkréten mosolygott a haja alól, de amiért ott volt, azt hibamentesen lehozta, és ezért nagy respect neki!
Frank Bello: Ha van az Anthrax-nek olyan tagja, aki '84 óta semmit sem változott, az Frank. Nézz meg a tubeon 100 koncertfelvételt, tuti ugyanazt látod majd! Nem öregszik, tele van energiával, hatalmas elánnal nyomja végig a koncerteket. Talán Steve Harris az, aki basszerként ilyen pluszt ad élőben! Jó, persze, ez erős túlzásnak hathat, de ez most betudható az elfogultságomnak. A lényeg: tegnap este is csak arról tudott meggyőzni, hogy még sokáig színpadon a helye.
Scott Ian: A gitárhősöm! A konok, makacs, önfejű, aki nem fekszik le soha! Nézd meg Mustainet, Hetfieldet, Kinget! Mind eladta már a lelkét az ördögnek, de Scott...maga az Ördög! Az S.O.D.-val simán a hardcore útját kövezte ki, az Anthrax-szel pedig New Yorkot helyezte fel a Bay Area által uralt térképre, beletéve mindazt, amit azóta is képvisel. A vargabetűit, allűrjeit simán meg lehet neki bocsátani, hiszen a végén valahogy mindig jönl ki a döntéseiből. Ha ez nem lenne elég, tegnap arról is megbizonyosodhattunk, mennyire megkedvelt minket. Nem csak zenekarvezetőként beszélt, hanem a barátunkként. Senkinek ne legyen kételye, minden elhangzott szót kurvára komolyan gondolt az öreg!
Setlist: Belladonnával a sorban nem is lehetett volna másként kezdeni a bulit, mint az Among The Living-Caught In a Mosh-Efilnikufesin trióval. Azon felül, hogy rendesen beindította a tömeget, csúcsra járatta az old school faktort is. Így kell kezdeni, ez nem is vitás. A színpadon, molinók képében feltűnő Dio és Dimebag tiszteletére szólt az In The End a Worship Music-ról, ami lemezen az egyik legerősebb tétel, de valami megmagyarázhatatalan ok miatt úgy érezték, kell a kakaó, és ettől olyan sok közép és magas szólt, hogy a hangzás kicsit elszállt. Joey is szenvedett néha a refrénnél, de rutinos róka már, megoldotta. Aztán gyorsan visszatekerték az idő kerekét, és a Deathriderrel emlékeztek meg a Fistful Of Metalról. A TNT című AC/DC nótát nem merem leszólni, mert Ian úgy vezette fel, hogy aki ezt nem szereti, az nem szereti a jó muzsikát, de én meg Bon Scott óta nem szeretem az egyenáram/váltóáramot. Az Indians-t látni, hallani Joeyval, már ezért az egy nótáért megérte várni 26 évet, de a WARDANCE felszólításnál tapasztalható őrület szintén emlékezetes marad egy jó ideig. Az I am the Law, Antisocial, Got the Time, Madhouse nóták magukért beszélnek, remek fogadtatásban részesültek. A Medusa volt az est hatalmas mélypontja. Hogy ez kinek az ötlete volt nem tudom, de Joey itt eléggé elvesztette a fonalat, plusz 142 nótát tudnék hirtelen, ami mindenkit jobban szórakoztatott volna. A Worship Musicról még volt The Devil You Know és Fight'em 'till you Can't, de ami lemezen remekül ült, itt arra volt jó, hogy italt vegyek, sárgát dobjak, megkeressem a többieket, stb.
Végeredmény: Remek este volt, igazi időutazás! Bár Charlie és Dan hiányzott, azért így is megvolt az Anthrax esszencia. Lezúztak rendesen, miközben az egész Park egy önfeledt mosolyt rajzolt a fekete égboltra, sugárzott a jókedv a színpadról is, és a közönségből is. Remélem Scott beváltja ígéretét, és 1 éven belül visszatérnek. Ez az ő jól felfogott érdekük is, hiszen a világon nem sok lelkesebb és odaadóbb közönség van, mint MI! Cry for Indians, Die for Indians, azt helló....
