Franciákkal való személyes találkozásaim során nem egy alkalommal szembesültem azzal, hogy Magyarországot Romániával, Budapestet meg Bukaresttel tévesztik össze (bár szerintem más is élt át ilyet velük kapcsolatban). Nos, monsieur Joe Duplantier és a Gojira a két itthoni bulit is magában foglaló idei nyári Európa-turnéja végére már jó úton van afelé, hogy túllépjen ezen a fatális tévedésen.

A korai kezdés még hagyján, annál váratlanabb volt viszont az utolsó pillanatokban, név nélkül bejelentett előzenekar. A meglepetés erejét fokozandó fehér lepel mögött, vetítés kíséretében játszó társulatban a Tesstimonyt véltük felismerni a hörgő énekhang és az egyes tagok sziluettje alapján. A muzsika voltaképp a főbandáétól sem állt távol, legfeljebb kevésbé rugaszkodik el a (Tesstimony névhez szorosan kötődő) death metalos alapoktól a modern megszólalásra való törekvés mellett. Hogy ez most csupán egyszeri felvillanás volt vagy egy új korszak kezdetét jelenti és innentől kezdve jobban felpörög majd a csapat, alighanem hamarosan kiderül.

Ami azt illeti, a Gojiraról is többször eszembe jutott már, hogy talán nekik sem ártana némi vizuális adalékkal megtámogatni a show-t. Többször is megtapasztaltam, hogyan képes a nagyobb szabadtéri fesztiválokon is élettel megtölteni a deszkákat a bayonne-i négyes, pusztán a frenetikus előadásmódra támaszkodva. Ezúttal persze jóval kisebb mozgásterük volt – nem mintha nem lakták volna be a rendelkezésükre álló területet, szokás szerint Jean-Michel Labadie bőgős bizonyult a legaktívabbnak – és egyszerűre vett, ám igencsak hatásos fények szolgáltatták az extra látványosságot, de azért el lehetne gondolkodni a dolgon (főleg mivel példának okáért a Neurosis már vissza is vonultatta sokkoló háttérvetítéseit)...

Aggodalomra azonban semmi ok, a Gojira zenéje önmagában is abszolút életképes. A komplex megoldások hívei is kedvükre csemegézhetnek belőle – Mario Duplantier sziporkázó dobjátékát külön is érdemes volt figyelni! –, ugyanakkor hemzseg az azonnal ható riffektől is, amelyekre élőben kegyetlen nagyot lehet zúzni. Ott van a koncertet nyitó Explosia, a Backbone vagy a Vacuity, hogy csak néhány dalt említsek az elhangzottak közül. A lelkesen bólogató vagy alkalmanként circle pitben kergetőző tömeg pedig aznap estére „Le bateau ivre”-ré (A részeg hajó, lásd Rimbaud-nál) változtatta az A38-at. Az eseményeket magabiztosan irányító Joe nem is gördített akadályt a felszabaduló energiák útjába, egyedül a L'Enfant Sauvage előtt eresztette bő lére a mondandóját.

Mindez igen szép és jó... lett volna, ha alig egy óra után nem hagyják el a színpadot a srácok, hogy már csak egyetlen ráadásszám, a The Gift of Guilt erejéig térjenek vissza. Ez így, kérem szépen, egy tisztességes fesztivál-programot tett ki (kb. amennyit a RockBeachen is játszottak), csakhogy mi teljes műsorra számítottunk!.. 

Ha ez a turnézáró buli hosszabb lett volna, az én mesém is tovább tartott volna. Legközelebb valamivel bővebben, s'il vous plaît!

Ezt játszották:

Explosia
The Axe
Flying Whales
Backbone
Love
The Heaviest Matter of the Universe
Tron
Wisdom Comes
Oroborus
L'Enfant Sauvage
Toxic Garbage Island
Vacuity
The Gift of Guilt

FOTÓK: KÖHLER ÁGNES. TOVÁBBI FOTÓK ITT. ÁGI EGYÉB KONCERTFOTÓIT PEDIG ITT ÉRITEK EL.