Egy sporttudósító valahogy így kezdené: „szellős teltház fogadta a csapatokat”. A magam részéről viszont unom már saját cikkeimben a nézőszámon való állandó merengést (el tudom képzelni, olvasóink hogy unhatják), úgyhogy örüljünk és ezzel zárjuk is a témát. Másrészt nem csapatokról van szó, „csak” egy csapatról (igaz, az igencsak aranycsapat) – a Uriah Heep, ahogy két évvel ezelőtt sem, úgy most sem hozott magával bemelegítő előőrsöt (és tőlünk se kért). Ezzel csupán az a baj, hogy nehezen melegedik üzemi hőmérsékletre a buli. Az előzenekar, ha jó, azzal hangol rá minket a főfogásra, ha nem az, akkor a kínos várakozás feszíti pattanásig az idegeket –melyek a nagyok pályára lépésének pillanatában el is pattannak s így az érzelmek vehetik át a főszerepet.

Ráadásul jó adagnyi középtempóval indított a Heep – csak a program második fele egyezett hellyel-közzel a huszonhárom hónapja véghezvitt „barba negrással”. Ez pedig már a legutóbbi Into the Wild lemez dalainak és a kihagyhatatlan klasszikusoknak keveréke volt.

Remélem nem tűnik fanyalgásnak, ha azt írom: bár egy kiváló rockbuli részesei lehettünk ezen a szombat estén, hatása nem tűnt olyan katartikusnak, mint a két évvel ezelőttié. Ahogy egy barátom, akit sikerült elcsalnom, megjegyezte: „valahogy túl profik voltak”. Minden dalt széles vigyorral az arcokon toltak, lehetetlennek tűnt megállapítani, melyik nótát kedvelik s melyik az, amelyet – több ezredszer előadva – unják már. Kevésbé sugárzott a két évvel ezelőtti őszinte, nyers energia. Hangsúlyozom: azért így is köröket vertek sok félannyi idős zenészkollégára. Csak a ráncok szaporodtak. Trevor Bolder basszusgitáros halála miatt is. Megérdemelt volna egy néhány mondatos megemlékezést, hiszen a szörnyű eset óta nem járt a zenekar hazánkban. Lehet: túl szentimentális vagyok, de engem kicsit zavar, hogy egyszerűen csak pótolták a zenészt és turnéztak, mintha mi sem történt volna. Azonban jóhiszeműen feltételezem, hogy gyászukat nem kívánták színpadra vinni, hanem továbbra is SZÓRAKOZTATNI akartak. Bejelentették a jövő év elején esedékes új lemezt, miközben turnéznak és ráadásturnéznak egyre. Jó, jó: fiatalos lendület – de hová ez a nagy sietség?

Dave Rimmer: őneki jutott a megtisztelő és egyben lehetetlen feladat pótolni egy pótolhatatlan embert. Új fiúnak megfelelő hozzáállással végezte feladatát, sok mozgással, pózolással, kemény játékkal – mintha csak képtelen lenne elfogadni a basszusgitárosok örökös háttérszerepét.
Mick Box: ő az „utolsó mohikán”, a „last man standing”, az egyetlen, aki a zenekar bölcsőjénél is ott állt már. Ha léteznek látványpékségek, írhatnánk: látványgitározás, amit ő csinál. Minden egyes pengetéskor karvaly módra csap le a húrokra, szívesen és színesen mutatja a jelen lévők felé technikai trükkjeit – a belépőjegy árába ily módon gitárlecke is foglaltatik.
Phil Lanzon: mindegyik „Heep-hippyre” jellemző módon ő is önkéntelen mosolyt csal képünkre. A búcsúzó meghajlásnál megcsodálhattuk többiek fölé jócskán magasodó, jegenye termetét. Bár – szerény tapasztalataim szerint  - a UH koncertjein sokkal kevésbé markáns a szinti és a Hammond, mint a stúdióanyagokon, itt egy technikus kolléga a fél koncertidőt a billentyűsök megregulázásával töltötte, nem túl sok sikerrel. (He-he, jó volt ez így).
Bernie Show: „az osztály bohóca”. Kiváló énekes (koncerten is), kiváló színész (rendkívül érzelmesen ad elő), kiváló frontember, kapcsolattartó a közönséggel. „Ez a mi otthonunk” – utalt gyakori hazánkban való megfordulásukra. (Az előző budapesti bulihoz képest) sokszor levonult – ki nem volt található, azért, mert nem tudott, vagy nem akart mit kezdeni a számára nem hangsúlyos programrészekkel, avagy a többieknek kívánt ilyenkor teret hagyni. (Minden esetre a hangfalak mögött ütötte térdén a ritmust.)
Russel Gilbrook: ismét nagyon féltettük a dobszerkót az összedőléstől!

Nem tudom, könnyű feladat-e a zenekarnak a setlist összeállítása. A műsor ötven százaléka adott – annyi klasszikust összelapátoltak a fiúk az évtizedek során, hogy bármelyik kihagyása botrányt váltana ki.
Easy Livin’: mondom a havernak az első ráadásszám után: nyugi, nincs még vége, hiszen nem volt az EL ! Leszögezhetjük: ez a zenekar saját, külön bejáratú himnusza. Kár, hogy a legvégére került, így éppen akkor kezdtünk igazán belemelegedni a buliba, mikor az lezárult.
July Morning: a rocktörténelem egyik legcsodálatosabb balladája. (Ráadásul velem pont egyidős, és abban is közösek vagyunk, hogy ma is, 42 év elteltével megálljuk helyünket.) Bernie mindig nagyon hitelesen-érzelmesen abszolválja, pedig a lelke mélyén már mennyire unhatja!
Look at yourself: a „july morningos” lemez címadója. Valahogy nem tartozik a favoritjaim közé, de el kell, hogy fogadjam: sokan szinte azonosítják a zenekart e nótával. Ezúttal a vége kellemesen bő lére lett eresztve – nem is rossz ez a koncert-változat!
Stealin’: tipikus közönség-énekeltető nóta. Vigyázat: ragad!
Lady in Black: szintén nagy össznépi „éneklés” (a-ázás) a végére. Eddig valahogy – a progresszívebb nóták árnyékában – kicsit „gagyinak” éreztem, most olyan kellemesen hatott, asszem, a youtube-on letolom néhányszor.
Nail on the Head: friss, ropogós nóta, de máris a klasszikusok közé sorolandó! Leginkább itt volt tetten érhető az említett „ráncosodás” – két éve a Barba Negra klub még csaknem összedőlt, ahogy a fiúk verték a szöget. Azért itt se volt kutya! Bírom, hogy mennyire széles a UH-dalok spektruma, ugyanakkor mégis mindegyikük markánsan viseli alkotóik keze nyomát!
Gypsy: talán a legősibb, „életben maradt” dala a zenekarnak. Hihetetlen, hogy még ma is mennyire progresszivnek, előre mutatónak tetszik. Nem csoda, hogy a korabeli kritikusok értetlen pislogtak az efféle muzsika hallatán!

És akkor még itt van a szabadon választott gyakorlat.
Sunrise: csak fokozta a koncert elejét átható melankóliát. Kihagyható ballada, jobb lett volna a 2011-es albumról valami hasonszőrű, ha már mindenáron ríkatni akartak. Bár ez csak az én szerény véleményem: a nép itt kezdett igazán bekapcsolódni az események folyásába.
Traveller in Time: a Napfelkelte előtt egy dal a csodálatos (’72-es) Demonds and Wizzardsról.
Against the Odds: az intro nem változott a két év alatt, a kezdőszám viszont igen. Kellően „felmelegedett” közönséggel monumentális, közös éneklés kerekedhetett volna. Így ezek a történések csak később következtek, de legalább következtek (télleg jó hangulatú buli kerekedett).
I’m Ready: új nóta, a lemezbemutató hajdani kezdőszáma, így középen nem nagyon ütött, kár volt erőltetni.
Into the Wild: ez volt a másik véglet. Az (érzésem szerint) kissé poposított, retrósított hasonló című lemezhez képest itt valósággal thrash metálba hajlott az elővezetése. (Lehet mosolyogni, de ez nem túlzás.) Ha az utóbbi idők legjobb hard rock albumán csak megbújik is, fantasztikus koncertnóta!
Overload: ez volt a második tétel – más most nem jut eszembe róla.
Free ’n’ Easy: ugyanazzal a felkonferálással és ugyanazzal a körítéssel: csajok fönn a színpadon, még néhány szigorú tekintetű rendező le nem parancsolja őket. Addig is néhány közös fotó és vokálozás – a Uriah Heep show lassan már elmaradhatatlan része.

Tudomásomra jutott, hogy megint mások másképp vélik, de ha muszáj összehasonlítást tenni, a magam részéről a 2011-es magyar bulira szavaznék. (Alsóőrsön nem voltam jelen.) Akikével nem egyezik meglátásom, nekik had idézzem Einstein igazságát: minden relatív! Úgy gondolom, csupán a két évvel ezelőtti állapothoz képest – érthető okokból, ha csak a gyászhírt vesszük – adott le lendületéből a gárda (mármint a zenekar). Azon kívül magam is elkövettem azt a hibát, hogy egy megismételhetetlenül jó buli után még nagyobb katarzisról álmodtam. Ha most láttam volna először a Uriah Heepet, azt hiszem, elöntött volna a tökéletesség érzése. Így is majdnem megtörtént.

FOTÓK RÉTI ZSOLT. TOVÁBBI KÉPEK ITT.