Bár a svéd Entombed mai megítélése már korántsem annyira pozitív, mint egykoron, azért ennek a zenekarnak a metálzenére alkotott hatását kár lenne elvitatni. A szimpla - ámde az amerkai vonulatnál mégis másabb - death metal felől közelítő csapat harmadik nagylemezével egészen új megközelítésbe helyezte a stílust. Ma 20 éve jelent meg a Wolverine Blues című klasszikus.
A banda története 1989-ben kezdődött, amikor a Nihilist nevű csapat romjain megalakult az Entombed (L.G. Petrov ének, Ulf Cederlund gitár, Nicke Anderson dob, David Blomqvist basszusgitár) és első demójukra rögtön rábólintott az Earache. A következő évben már meg is jelenhetett a bemutatkozó Left Hand Path, egy vérbeli death metal album. A gyökerek tehát adottak. Az énekes az első lemez után kivált, majd a második után meg visszatért a Hollowman EP-n, mely az áttörést hozó, a death metalt blues és rock elemekkel vegyítő Wolverine Blues lemez előfutára volt, melyet már Lars Rosenberg basszerral (Blomquist ment) és Alex Hellid gitárossal kiegészülve alkottak.
Tíz fogós death 'n roll nóta, harmincöt percbe sűrítve. A zenére ragasztott címke nagyon is eltalálja ennek a muzsikának a lényegét. Sodró death metálos megközelítésű, de southern metalba áztatott riffközpontú album ez, melyen az ének (?) a hörgés és az üvöltés közt egyensúlyoz félúton. Mintha nem tudták volna eldönteni, melyik legyen, aztán pont jó lett. Olvastam olyan jelzőt is a lemezre, hogy „betonkeverő metal”. És tényleg, ha jelzővel kellene leírni ezt a zenét magam sem találnék ennél kifejezőbbet.
Az Evemasterrel robban be az album. Ha nem tudná az ember milyen zenéket hallgattak kiskorukban, itt aztán kiderül. Majdnem grind dobolás, death metálos riffelés. Ezt követi a Rotten Soil, melyben már egy kis rakenroll is felüti fejét. Eszement riffeket halmoz egymásra a Hellid-Cederlund kettős. A hármas kétperces címadó megint maradandót alkot a verze és a refrén alatt hallható gitárjátékkal. A Demon falakat képes bontani masszív alapozásával, de a szóló is emlékezetes. A Contempt pedig egy fülbemászó (ha lehet erre ilyet mondani) riffel nyit, aztán eléggé hangulatát váltogatós darabba megy át. A szóló itt megint überkirály csakúgy, mint Nicke Anderson dobjátéka, melyet az egész albumon élmény hallgatni. A hatos Full Of Hell megint C 16-os beton, ahol L.G. Petrov énekes még egy kis dallamot is próbál a dalba csempészni, több-kevesebb sikerrel. A Blood Song vészjóslóan kezd, majd kiváló hentesmunkában folytatódik, főleg a szám közepén.
Ezt követi a lemez legjobbja a Hollowman. Ha csak ezt az egy számot írták volna, kis túlzással akkor is a heavymetal történelemkönyvébe írták volna a nevüket. Itt minden a helyén van, de a középrész utáni gitárdallam visz mindent. A nyolcas Heavens Die újból emlékezetes betonkeverő riffet produkál, sodró lendületű szerzemény. A befejező Out Of Hand megint a falbontó death n' roll kategória, olyan sorokkal a refrénben, hogy: Jesus Christ, lord of flies, in disguise, fuck!
A lemez sikere után ahelyett, hogy a gázpedálra léptek volna, beleléptek a fékbe. Pár évnyi kiadókeresés után négy évvel később kiadták a még nagyon is erős To Ride, Shoot Straight And Speak The Truth című lemezüket, majd kilépett az egyik alapító, a dobos Nicke Anderson, hogy megalakítsa a The Hellacopterst, ahol a mikrofont ragadta magához. Később Cederlund is kilépett, Alex Hellid kiválását, pedig egy hónapja tudtuk meg azt is úgy, hogy már nem láttuk a nevét a jővő évre csúsztatott új Entombed album zenekari felállásában.
A Wolverine Blues-zal az Entombed sportnyelven szólva magasra rakta a lécet, melyet az azt követő lemezzel még csak-csak átvitt, de azóta már igencsak veri azt. Mindettől függetlenül a mai napig aktív bandának ez a teljesítménye predesztinálja őket arra, hogy nevüket a klasszikusok között emlegessük.
