@ Kezdetben volt a zene. Az Úr látá, hogy az ifjúság efelé orientálódá. Megteremté hát a heavy metalt e szavakkal: „minden muzsikák királyává teszlek”. Ekkor al-műfajokat hozott létre Isten. Lőn ettől fogva power, thrash, prog, speed, gothic, dead és folk metal. Utóbbi skatulyába illeszté az Úr az Orphaned Landet. „Szívjátok magatokba lakóhelyetek, a Szentföld (Izrael) minden hatását, lett légyen az arab zenei világ, vagy klezmer (utóbbiból csak egész pici legyen), és vegyítsétek minden muzsikák királyával!” – mondá Isten a tagoknak. – „Ily módon hirdessetek testvériséget, összefogást! Tomboljanak együtt koncertjeiteken zsidók, muszlimok, keresztények! Had lássa a világ: amire nem képesek politikusok, békeharcosok, a rock zene arra bizony igen! Nobel-békedíjat nem tudom, a végén kaptok-e érte, aláírás-gyűjtés mindenesetre lesz. (http://www.gopetition.com/petitions/nominate-orphaned-land-for-the-2013-nobel-peace-prize.html ) ”
@ Majd egy napon így szólt nékik az Úr: „el kell mennetek Budapestre”! Az zenekar értetlenkedett: „ott már jártunk, úgy két évvel ezelőtt”. Isten így felelt: „nem tarthatok észben minden turné-dátumot. De ha már kimondtam: újfent mennetek kell! S mielőtt ellenkeznétek, emlékezettek, mi történt Jónással, ki megtagadta parancsomat, s nem kívánta beilleszteni turnéjába Ninive városát!”
„Mit kívánsz tőlünk, Uram?” – juhászodtak meg Orphaned Landék. – „Halljuk a részleteket!” „Lett légyen háttérvetítés! Mialatt játszotok, menjen ott az adott dal klippje, vagy valami Ezeregy éjszakai meséi típusú képsor. Az is jó könyv, persze, nem annyira, mint amit én írtam vala, mely évezredek óta bestseller. Az, hogy a női vokál és billentyű gépről jön, halálos bűn, de most kivételesen elnézem nektek. Magatokkal kell vinnetek három előzenekart, mondjuk kettő legyen keresztény országból, akár franciák is lehetnek, de közvetlen előttetek egy muszlim országból érkezett csapat szántsa a deszkákat, mint a jó magvető. Mindezzel hangsúlyozhatjátok vallási toleranciátokat. Ne túl színvonalas zenekarokat válogassatok – ezzel emelvén ki, mennyire über a muzsikátok!”
@ S lőn. Az Úr tizedik havának negyedik napján, nyolc körül színpadra lépett a (valószínűleg) Ray Bradbury könyvéről (Marsbéli krónikák) elkeresztelt The Mars Chronicles. Ahogy kell, hófehér űrhajósruhákban lépdelt a színpadon a négytagú (dob, basszer, gitár, gitár/ének) „rakéta-személyzet”. Ezzel nagyjából minden érdekességet elmondott róluk az írás (a krónika). Thrashból a melankólia felé – nagyjából így lehetett jellemezni minden dalt (lendületes kezdés után visszaesés, mely rendre a refréneknél érkezett mélypontjára). Négy számot kellett várni, még a krónikás feljegyezhetett az elkövetkezendő évezredek számára egy ütős refrént.
@ A Klone zenekar vonulhatott volna kevésbé béna névvel is Keresztelő Szent János kezei alá. Lehet gúnyolódni: na, kinek a klónjai is ezek? Valamiféle nem éppen első ízben előadott prog metal vala ez, magába foglalva olyan bibliai időkből származó csapatok, mint a Metallica és a Queensryche ráhatását. Viszont meg kell hagyni: az első taktusokból, mozdulatokból érezhető volt már, hogy egy fokot feljebb léptünk a Mennyekbe vezető lajtorján az előzőekhez képest.
@ Az Úr haragra gerjedt az Budapest iránt: „oh, ez a város bűnösebb, mint Babilon! Miért küldök nekik négy zenekart, mikor csak a nagy névre kíváncsiak? Jó-jó, ez eddig nekem se jött be, de ők nem tudhatták a színvonal mértékét előre, a jövőbe látás az én privilégiumom. Hacsak nem a youtube-on jártak utána a dolgoknak. Meg a fészen! Megnézzük a részletes menetrendet, és csak a főfogásra érkezünk, igaz?! Arról viszont el ne merjetek maradni, mert kedvenc bandámnak teltházat ígértem!” Budapest népe megijedt vala a mennyei szózat hallatán, s szivárogának az Club 202-be. Az Úr akarata (mármint a teltház) 80%-osan teljesült.
@ Jordánia a hazája a Bilocatenek, melynek tagjai, mint megannyi Som Lajos, „sivatagi népviseletben” léptek a Club 202 homokjára...bocsánat, deszkáira. Az eddigi felállásokhoz képest egy billentyűssel gazdagabban. Így vezették elő Slayer-ízekkel fűszerezett doom metáljukat. A frontember szerepét a testes énekes mellett az ő inverz kiadásának beillő, soványabb, mozgékony basszusgitáros töltötte be. Ismét egy lépéssel közelebb kerültünk a Mennyek országához – de csupán a Tisztítótűzig jutottunk.
@ A Mennyország fél tízkor érkezett a Fehérvári úti hajdani villamosremízbe, mégpedig „tűzön-vízen át”. Az új LP Through Fire and Waterje nyitotta a show-t – mert ez tényleg az volt, ahogy az Úr parancsolta, háttérvetítéssel. Persze, csak azt használhatták ki, amit a szerény paraméterekkel rendelkező hely adhatott. A korrekt fények, effektek és a látványos vetítés dacára inkább a szubjektum dominált. Ha már showt emlegettünk, két showman volt jelen: egyfelől Matan Shmuely dobost illeti ez a státusz. Gyakorta állva ütötte a bőröket, s ha éppen volt szabad keze, azzal a népet buzdította tapsra, intenzívebb tombolásra. Bibliai csodának lehettünk tanúi általa: aki csak ránézett, tíz évet fiatalodott. (A tenagerek dömpert kezdtek tologatni.)
@ Az Úr megalkotá az ideális frontembert Kobi Farhi személyében. Megszentelt torkából épp oly könnyedén buggyantak elő a hörgések, mint az általános énektémák. Ruházatával, félhosszú, hullámos hajával, visszanyírt szakállával úgy festett, mintha gyermekkorunk képes Bibliájából ugrott volna elő. Ezeken kívül karizmatikus kisugárzása tette még a Mesterhez hasonlatossá. Igaz, minden keresztény vallások alapítója nem ennyire gyakran kiabálta, hogy „jump for me, Budapest”. Mintha inkább Dickinson szokott volna élni ilyenekkel. Mindenesetre az Úr által mindhármójuknak megadatott, hogy a nép engedelmeskedjen utasításaiknak. Ráadásul Kobi „hegyi beszédet” is rögtönözhetett, mely szerint kereszténynek, zsidónak, arabnak egyaránt Ábrahám az ősapja. Tehát: testvérek vagyunk! Mi következhetett volna ezt követően, mint az új lemez „év balladája” várományosa, a Brother. Az előadás közben a színpadra „tévedt” a jordán előbanda énekese is, és ekkor olyan képet láthattunk, melynek kifaragásába sokezer „béke-muki” bicskái beletört az ENSZben: a két ellenséges nép képviselői összeölelkeztek! Hogy a jelenet nem csupán az előadás részét alkotta, arra megfelelő bizonyíték volt, hogy a kivetítőt és még sok technikai eszközt is közösen használta a négy csapat. Sőt, a keverőpultot is mindegyik esetben ugyanaz az arab-izraeli srác kezelte – kiváló érzékkel – aki feltehetőleg nem rég hagyhatta abba a dohányzást (végig egy szívószál-szerű valami lógott szájából).
@ Ha imént azt általlottam feljegyezni krónikámba, hogy a Brother 2013-ban méltó az év balladája titulusra, akkor az All is One lemez címadója lehetne akár év dala is. Nem csupán a mondanivaló miatt. A visszafogott kezdés után másodikként elővezetett nóta persze, hogy meghozta a maximális hőmérsékletű koncert-atmoszférát. Később a szintén vadi új Simple Man fokozta azt. Az „ortodox” dalok közül pedig elharsant többek közt a Sapari és az Ocean Land. A jól előkészített ráadás legvégén – már azt hittük a búcsúénekeltetés és az utána bejátszott zenei motívum végett, hogy vissza se jönnek, de el nem mozdult senki – egy arab zenére írt héber szövegű szerzeményt hallhattunk.
@ „Most sajnálom csak igazán, hogy szabad zeneválasztást adtam az embereknek” – tűnődött az Úr a jól sikerült wigwami estet követően. – „ Ugyanis ezt a programot legszívesebben mindenkinek kötelezővé tenném, függetlenül politikai-, és világnézetre, vallási és faji hovatartozásra! És azoknak is, akik még mindig a konkurencia, azaz az ’ördög zenéjének’ vélik a heavy metalt!”
