Mi kritikusok gyakran azon kapjuk magunkat, hogy irigyeljük az un. egzakt tudományok művelőit. Nekik egyszerűbb a dolguk, mert ott vannak a számok, százalékok, törtek…nekünk legfeljebb a csontjaink törtek egy-egy „jobban sikerült” heavy metal buli közben. Folyamatosan kreatívnak kell lennünk, meg kell próbálnunk leképezni azt, ami szavakkal leképezhetetlen. Ráadásul, had ne mondjam, milyen állapotokban. Ha vasárnap esti buliról is van szó (mint jelen esetben), talán még elgyötörtebb állapotban érkezünk, mint egyébként (lásd gyerekek címszó alatt). Emberes adag koffeinnel turbózzuk fel magunkat – s e vegyi anyagnak van egy olyan különleges tulajdonsága, hogy az éjjel egy órás hazaérkezés pillanatában pont hatni kezd. Pár órás forgolódás után lehet menni ovisoknak állatbemutatót tartani, miközben az ember majd’ beleesik a nyúl mellé a ketrecbe, viszont legszívesebben a teknősbéka vizébe dugná fejét. Néhány órával később ilyen állapotban kéne koncertbeszámolót írni – a sportos „kollégák” sem írhatnak több nap elmúltával a Debrecen- Fradiról, mert az ciki. De az ember inkább vállalja a cikit, és a hét közepén nekiugrik a beszámolónak a hétvégi buliról.
Visszatérve az alapgondolathoz: mily hatékony volna kreatív (vagy annak szánt…) megközelítések helyett csak úgy egyszerűen felsorolni, mi az, ami bejött, és mi az, ami nem egy-egy hard rock este kapcsán. Tegyünk egy próbát! Essünk túl a kellemetlenebb epizódokon, kezdjük azzal!
Mindenek előtt magunknak okoztunk kis kellemetlenséget azáltal, hogy késtünk. Így a cseh előbanda, az Ales Brichta Project már csupán két nótányit muzsikált nekünk. Nem is rosszul! Lehet, hogy a hely szelleme kísértette gondolataimat (a Barba Negra club kalóz-dizájnja), vagy a tény, hogy éppen az új Running Wild albumról készülök írni, de nekem ez az említett német galopp-metal alapvetés ugrott be róluk. A búcsúzó dal címét sikerült megjegyezni – nem volt túl nehéz: Gladiátor.
Nahát, ilyen buli volt ez: épp arról akartam írni, mi nem tetszett, és ott kötöttem ki (ha már kalózokról beszélünk), ami ha nem is taglózott le, de bejött. Pedig még (e tudósításban) színpadra sem perdültek a főszereplők! Nem tudom elhallgatni, hogy módfelett idegesítő és értelmetlen volt az az egy teljes órás várakoztatás, amely a két zenekar fellépése közé légüres térként feszült. Húsz éve még elment ez a rajongók idegeit pattanásig feszíteni- módszer, de vagy az élet lett azóta pörgősebb, vagy e sorok írója öregedett (vagy mindkettő), mindenesetre ma már a kifejezetten frusztráló dolgok közé sorolandó. Ráadásul „kezdésnek” a már karácsonyfa-módon fényeskedő, üres színpad elsötétített nézőterének „magnóról” lejátszottak egy teljes Thin Lizzy nótát a maga valójában. (Mentség: Ken Hammer gitáros egyik hangszerére Phil Lynott, az e zenekarban basszusgitáros-énekes szerepet betöltő néhai rocksztár jellegzetes búrája volt felfestve.) Viszont egy újabb intró következett. A továbbiakban sem spóroltak az ilyesmivel: a ráadást is „megintrózták” egy kis Carmina Buranaval. A Pretty Maids színpadon töltött ideje (a gazdag életmű dacára) ezekkel az epizódokkal sem kerekedett ki másfél órára.
Ezzel kivégeztük a negatívumokat. Ami pedig pozitív volt, az a felsoroltakon kívül minden. Például a hely. Talán két éve is van, hogy itt jártam. Ez idő alatt megszaporodott itt a hazai fellépők száma, és – kissé meglepő módon – pont ők nem szoktak meghívni bennünket (legalábbis az un. „nagyok”). A klub befogadóképessége nem túl nagy; ezer fő körül járhat, de a színpad viszont „Petőfi csarnoknyi”, ami abszolút korrektnek mondható.
Meg is töltötték a nézőteret a húsz éve „éhező”, magyar Pretty Maids rajongók. Felvarrok, pólók tömkelege hirdette Hamlet honfitársainak dicsőségét. Időnként mintha Edda-koncerten vettem volna részt: Ronnie Atkins amúgy Pataky-módra kitartotta a mikrofont a nézőtér felé, ahonnan többsoros refréneket kapott vissza. Egy mögülünk előrébb nyomulni akaró fazonnak közvetlen fülembe ordított gajdolása még e sorok írásakor is fülemben cikázik.
A zenekaristák azzal próbálták meghálálni a népnek a törődést, hogy minden kezük ügyébe kerülő tárgyat – pengető, törülköző, dobütő, ital – bedobáltak az első néhány sorban állóknak. A húsz éve várt esemény végéhez közeledvén egyre agilisabbá váltak a „kegytárgyakért” való nézőtéri csatározások. Éppen mellettem két ifjú hölgy kapott össze Allan Tschicaja dobütőjéért. Az egyiknek néhány vele egykorú srác próbált segíteni, a másiknak feltehetőleg az apja. Szóval igazi, több generációs buli volt! Végül az „egy disznó ludakat győz” (remélem, nem sértő a hasonlat) elv alapján a megtermett negyvenes férfi kezében maradt a dobütő, amit boldogan nyújtott át a kamasz lánynak. (Bevallom, magam is kettőjüknek drukkoltam, az „ellenfelek” agresszivitás felé tendáló stílusa miatt, mialatt az „öreg” hiába élt békítő gesztusaival.)
De most inkább a muzsikáról. A 2013-as albumról, bevallom, csak a klippes Mother of all Liesot ismertem. Nem akartam magam megjátszani azáltal, hogy a koncert előtti pár napon rongyosra hallgatom a Motherlandet. Éppen az említett dallal nyitották a hosszú sallangok után kezdett koncertet. Bár két hangszeres: Rene Shades basszer Slash-módra, a szólógityós pedig cowboy-stílusú kalapot viselt (sőt, a dobos szaktárs is fejkendőbe burkolózott), mégis én emelnék kalapot a Pretty Maids előtt: nem csak hogy harminckét éve, két-három esztendőnként, parasztvakító feloszlás-renunion keringők nélkül szállítják az új és új albumokat, még korszerűsödésre is akad idejük. Ezt az illúziót tépázta kissé a második nóta, az I see Ghosts. Kémeim jelentették, hogy ez is az új albumhoz tartozik. Én is láttam, hogy a nyolcvanas évek szelleme kísértett a teremben, de mégsem rossz ez a szerzemény. Azután egy „igazi” nyolcvanas-végi uralta el a terepet, a Love Games, a zenekar legendás Future World lemezéről. Az új dalok gyűjteménye mellett ez az album biztosította a koncertprogram másik pillérjét. Előbbiek közül megjegyeztem még a pörgős címadó Motherlandet.
Az eredetileg (számomra) rettenetes Please, don’t leave me itt a „Barbában” közönségénekeltető dal gyanánt egészen jól bevált. Kellemes bizsergést okozott a 2010-es anyag Little drops of Heavenje a ráadásban. Ez a tény annál is érdekesebb, mivel egy félig-meddig pop-dalról lenne szó. Az enyhén punk-frizurás Morten Sandager billentyűs a koncert e végső szakaszában totális kiélhette (kijátszhatta) magát! A bulit végül a Future World zárta, de nem mint Helloween-feldolgozás, hanem a már legenda gyanánt megemlített album címadója.
A pufi-frizuráknak annyi, a ráncok szaporodtak, de a lendület a régi Pretty Maids-éknél! Talán egyedül Ken Hammer nem zúzott már kalapács-módra, viszont Rene Shades állandó pörgése-forgása (és összeszigszallagozott gatyája) felejthetetlen volt. Hasonlóképp Ronnie is iszonyú energiákat mozgósított magában. Talán azért volt relatíve rövid a program, mert sokkal tovább, a háromszor húszhoz közeledve nem lehetett volna bírni. Mármint nekik. Mi még tomboltunk volna.
FOTÓK: TÖRÖK HAJNI. TOVÁBBI KÉPEK ITT.
