Már a PROGram második dalánál – Life in still water – agyamba hasított a kérdés: vajon miért alakult ez így, hogy a Fates Warning a „prog metal Szentháromságban” állandó jelleggel a fiú szerepét játssza, mégpedig a legkisebbét? Pedig a rock műfaj többi szegmensével szemben itt nincs öldöklő harc; lám fent nevezett nótát is (91-ben) James LaBrie Dream Theater-dalnokkal vették fel (persze, ide a budapesti hajóra nem cipelték magukkal a közreműködőt). A DT még rendben van, de hogy folyamatosan nagyobb érdeklődés övezze a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján mindössze két klasszikus lemezt felmutatni tudó, és mai napig azokból élő Queensrvche-ot... Az A38 Hajó nem igazán feneketlen gyomrát talán kétharmadik töltöttük – létezik, hogy csupán 600 rajongója van idehaza a Warningnak?

Igaz, kik megjelentek, felettébb lelkes lelkek voltak: Ray Alder, amikor a refrénben a dal címéhez ért, egyszerűen csak kitartotta nekünk a mikrofont. Egyébként, ha becsukom a szemem, tényleg mintha QR-ot hallgatnék – ez a megállapítás főként a Parallels album dalainak (említett mellett: The 11th Hour, Point of View) elhangzásakor bizonyul helytállónak. Abban az időben a csúcson lévő konkurencia sikeréből akart kóstolót inni a már akkor „öregnek”, tapasztaltnak számító banda - minek? Abból lesz másodhegedűs, aki eleve már annak jelentkezik. Arról nem is beszélve, hogy a szokásos, saját intrót (Disconected lemez kezdőhangjai) otthon felejtették, helyette egy övékénél jóval fiatalabb banda, a Mogwai nótáját árasztották bevezetőként a hangfalak.

Szerencsére utána a friss lemez első dalába hasítottunk: One thousand Fires. Azért írom, hogy szerencsére, mert otthon eléggé szörnyülködtem azon, hogy 2013-ban hogyan lehet akkor elkezdeni egy nyitódalban magát az éneket, amikor jópár banda már befejezné a teljes dalt. De így, hogy az ember Fates Warningra szánta a teljes estéjét, ráértünk, és élveztük a hasítást. Más kérdés, hogy megint hagyja magát a banda, hogy hassanak rá hozzájuk képest zöldfülű zenekarok. Talán érzik Joey Veraék is, hogy valami nem egészen gömbölyű, mert nem a továbbiakban nem nagyon erőltették az új nótákat. Elvileg ez egy lemezbemutató lenne, ahhoz képest az aktuális albumról a nyitódalon kívül csupán a Firefly és az I am könyökölt ki magának helyet a műsorban. Utóbbi elhangzásakor egy lelkes rajongóhölgy a Darkness in Different Light borítóján található origami-madárral ajándékozta meg Alder énekest.

Újabb adalék a relatív sikertelenség okának megfejtéséhez: még a két megemlített versenytárs folyamatosan galoppol, és – ha kell, ha nem – záros határidővel megdobja rajongóit egy újabb dalgyűjteménnyel, addig Warningék most éppen 9 (!) évet várattak minket. Viszont az előző, FWX (tehát Fates Warning 10-es sorszámú) stúdiómunkáról is csupán az Another Perfect Dayt elevenítették meg – igaz, azt elég kellemesen.

Olyannyira, hogy akár ez a szerda esti progresszív metal happening lehetne akár év koncertje is. Az év előadója mindenesetre megvan Ray Alder személyében: hihetetlen, mekkora mélységben átélte a dalokat. (Egy ízben takarítónőbe is átment, amint egy kiömlött ital által okozott veszélyhelyzetet hárított el a színpadi elektronika körül. ) Joey Vera basszer szintén elég aktív volt, ami a közönséggel való kapcsolattartást, két blokk közti beszélgetést illeti. Pedig az effekteket is neki kellett kezelnie. Jó volt figyelni a tagok közti állandó, gyakran tréfába hajló kommunikációt, annak jeleként, hogy mindennapos összezártság alatt sem unták meg egymás ábrázatát. Mindez természetes módon lesütött a színpadról. Csupán a két gitáros merült el sokszor pedáljaik nyomogatásában – volt ezzel (is) feladatuk bőven. Ide kívánkozik a megjegyzés: hangzás szempontjából úgy szintén – végre! – „év bulija” volt az a hajós! A hely autentikus, tökéletesen illik az ilyenfajta muzsikához – mi kell még? Meggyőződésem, hogy zenész barátaink is jól érezték magukat körünkben!

Kifelé menet megálltam nézelődni a terem bejárata (vagy kijárata, nézőpont kérdése) melletti pultnál. Itt nem csupán az előzenekar „ereklyéit” lehetett magunkévá tenni (persze, pénzért), hanem maguk a norvég „vikingek” is feltüntettek mellette a maguk valójában. A Divided Multitude legénysége baráti gesztusokkal üdvözölt engem, pedig nem tudhatták, hogy a „világhírű” rockstation munkatársa volnék (álbajuszt és parókát szoktam ölteni lelki békém érdekében). Na jó, szerintem csak érdeklődést sugalló viselkedésem tűnt fel nekik. Így a színpadtól távol nagyon szimpatikus búráknak tűntek, ezért semmi rosszat nem szívesen írok róluk. Maradjunk annyiban, hogy tipikus előzenekar voltak. Az énekes fickó Bruce Dickinson eddig eltitkolt öccseként -  aki hobbiénekes és egyébként egy bankfiók alkalmazottja - próbálta utánozni a Nagy Tesót, amiben a zenekar is időnként partnernek bizonyult, hol pedig Dream Theaternek gondolták magukat, néha a thrash/death metal birodalmában tettek kirándulást. A muzsikálásnak meglehetősen eklektikus formáját képviselték tehát. Amikor az énekes srác kicsivel előbb ugrott bakkecske módra az egyik dal begyorsulásakor, őszintén meglepődtem, hogy ekkora zenei bonyodalmak közepette tudja előre, mi fog következni.

Az általam leírtaktól függetlenül nagy sikerük volt. Valóban voltak kifejezetten jó epizódok a műsorban, de ezek valahogy egy idő után eltűntek a zenei huzavona által felvert porban. Azon gondolkodtam, mi az ami egy ilyen „örökös”(?) bemelegítő státuszú együttest elválaszt az igazi hírnévtől? Választ a legutolsó dal kínálta fel – melynek címét sajnos kiütötték memóriámból az ezután következő események. Mindenesetre végre egy rafináltan agyas, agyasan rafinált, de mégis kés élességével hasító dalt tudhattunk magunkénak.

Ha a vikingek segítségével nem is, de a Fates Warning legénységével felfedeztük Amerikát – ha már egy hajdani hajó nyújtott helyszínt az október közepi bulinak. Nem csak az ítéletidő miatt volt rossz érzés otthagyni a fedélzetet.

FOTÓK: RÉTI ZSOLT. TOVÁBBI KÉPEK ITT.