Patinás név, több mint ideális összeállítás; a súlyos, de dallam-orientált zenébe ágyazott pengés hangszeres megoldások szerelmeseinek maga a Kánaán. Ilyennek ígérkezett a koncert és (mondanom sem kell) be is váltotta a hozzá fűzött reményeket.
Az est három fellépője közül elsősorban a kisegítő bőgőssel kiálló budapesti Ad Astra képviselte a komplexitást. Az általuk művelt stílusban a power / thrash intenzitása és összetettsége éppoly fontos alkotóelem, mint az „elszállós”, melankolikus témák. A csapat ötletgazdaságát azonban a saját szerzemények sokszínűségén túl a Peter Gabriel-féle Sledgehammer (lemezre is rögzített) feldolgozása szintén jól mutatja. Utánuk a pécsi Perfect Symmetry a színpadi kiállást tekintve egységesebb képet mutatott – lévén hattagú a formáció, jobban be is tölti a deszkákat –, zeneileg pedig mára gyakorlatilag teljességgel sikerült levetkőzniük a korábbi idők Fates Warning hatásait, amelyekről így most már a banda neve árulkodik a leghangosabban. A muzsika annyira bekeményedett, hogy helyenként a Dream Theater vagy épp a(z Age Of) Nemesis ugrott be, bár a dal-és dallamközpontú megközelítés természetesen megmaradt.
Tulajdonképpen az sem akármi, hogy közel tizenöt esztendőnyi zenei tévelygést, na meg minden idők egyik legszánalmasabb kutyakomédiáját követően a Todd La Torre énekessel megerősödött Queensryche ismét képes volt a hívek bizalmába férkőzni. Az idei album eddigi eredményei és a tisztességes nézőszám alapján legalábbis erre következtethetünk. A zenekar pedig nem maradt hálátlan és olyan, a korai klasszikus anyagokra épülő műsort vezetett elő – nyilván központi szerepet osztva a Mindcrime-os számokra, de azoknál is sokkal mélyebbre visszaásva –, hogy nincs az az old school rajongó, akit ez ne hatott volna meg. A miheztartás végett: nem mással indult a program, mint a Queen Of The Reich nótával a bemutatkozó EP-ről (abból az érából nem kisebb csemege is terítékre került, mint a Prophecy!), később meg egymás után jött a Warning albumról az En Force, a Child Of Fire és a címadó, majd végső ráadásként a Take Hold Of The Flame. Van még kérdés?!..
Todd énekteljesítménye élőben is a nagy elődjének egy fiatalabb kiadásaként írható le. A hasonló hangfekvés csak egy dolog, mert a fickó maximális alázattal bánt az eredeti dallamokkal, ráadásul Geoff Tate hangsúlyozását, manírjait is zavarba ejtően tökéletesen sajátította el. Frontemberként viszont közvetlenebb nála. Nem egy dumagép, ellenben állandó szemkontaktust tart a közönséggel, a dalok közben meg folyamatosan pacsizik az első sorokkal. Szóval érezhetően egy álom beteljesüléseként éli át, hogy ilyen neves zenekar élén állhat és mindent meg is tesz, hogy bizonyítsa, nem érdemtelenül került oda. Ahogy én látom, nem is fog elszállni magától. Még csak az kéne a Tate-es cirkusz után!.. Az mondjuk cseppet homályos előttem, mi szükség volt a hátul összefogott haj-napszemüveg kombóra a Jet City Woman alatt (nem szólva arról, mennyire Tate személyéhez kötődik maga a dal is), de ezt leszámítva nemigen tudnék mibe belekötni.
A társak közül Michael Wilton gitároson észrevehető a legkevésbé az idő múlása. Todd mellett ő bizonyult a gépezet motorjának a színpadi show tekintetében, nem kisebbítve persze a bombabiztos alapokért felelős Scott Rockenfield érdemeit, akinek dobjátéka ma is igen rafinált, amellett, hogy iszonyú erőteljes és húzós. Eddie Jackson basszer valamivel öregesebbnek tűnt, bár lehet, hogy csak azért mondom ezt, mert mellette az a Parker Lundgren pengetett, aki az első Queensryche anyagok idején még a világon sem volt!..
Mindent egybevetve van jövője a mostani felállásnak. A Promised Land album (legközelebb arról is érdemes volna előszedni valamit) után kezdődött időszak langyos lábvize, na meg az énekesváltást megelőző hidegzuhany után eljött a felfrissítő forró fürdő ideje. A három nóta erejéig megidézett idei koronggal mindenesetre már kinyitotta a csapot a banda...
