Annyit beszéltek már az emberek egy esetleges Sepultura reunion-ról, hogy az már marha unalmas. Nem is lenne értelme. A zenekar régen túl lépett Max bácsin, és a saját ügyeivel foglalkozik. Aki szerint, meg nem lehetne ezt a nevet használni, mert egy eredeti tag sincs már a bandában, azoknak ajánlanám például az Opeth-et, ahol szintén nincs egyetlen eredeti tag sem a zenekarban. A Sepu túlélt olyan időszakokat, amiket szerintem a zenekarok nagyon nagy többsége soha nem tudna. Itt vannak ma is, és most is metalkodnak ezerrel. Nézzünk is kicsit utána az új The Mediator Between Head and Hands Must Be The Heart címet kapott albumnak.

 A zenekart anno, még a Chaos A.D.-vel ismertem meg. Nekem az volt A BRAZIL zenekar. A Derrick-es felállás megszületése óta igazából egy album volt, ami bejött, a Nation. A többinél mindig hiányzott valami. De most itt az új album, amivel minden megváltozott! Az előzeteseknél már éreztem, hogy ez nem lesz egy rossz album, de igazából mikor felraktam itthon, és végig hallgattam, akkor mondtam azt, hogy na haver, ez már döfi!

Andreas a nekünk adott interjú során -amit ITT olvashattál - elmondta, hogy ez most egy merőben más album. Érezni is, és a saját kedvence a The Vatican az én nagy kedvencem is lett. Annak a számnak az elnyújtott introja valami hihetetlen zúzásba csap át, ami egyből megmozgatja a nyakadat. Hosszú idő után azt érzem, hogy a Sepultura, nem a gyökereiből akar táplálkozni, nem a múltra épít, hanem megmutatja, hogy mit tud ma. A srácok pedig még mindig tudnak. A Manipulation Of Tragedy-ben annyira erős basszus téma van, annyira együtt van Andreas meg Paulo, hogy az valami hihetetlen. Tényleg itt a jelent mutatják be nekünk, nem pedig a múltat idézik fel gyengébben. Derrick is hatalmasakat ordít, énekel, az egyik kedvenc számom a hangja miatt a The Bliss Of Ignorants. Ez a szám valami eszméletlen ezzel a hanggal, és a közepén az a lassúbb basszus téma is. Ódákat lehet zengeni az albumról, de komolyan.

Amikor a barátnőm is, - aki abszolút nem metalos - azt mondja, hogy ezt hallgassuk még, az meglepő. Persze Andreas mesterék hoztak némi törzsi feelinget is a zenébe, ugyanis ez azért erős védjegyük. Az idei Soulfly is tetszik, az is egy jó album, de a Sepultura itt most mérföldeket vert rá a Cavalera bandájára, pedig ott ott is kiváló zenészek vannak. A hangzással maximálisan elégedett vagyok ugyanis bárhogy hallgatom hangfalon, fülesen mindenhogy leviszi a fejemet, és arra késztet, hogy mozgassam valamelyik végtagom. Hülyén nézne ki, ha vadul headbengelnék a villamoson, így marad a láb mozgatása. Érdekesség, hogy van egy totál lassú, tényleg törzsies dal a Grief, ami olyan finoman indul, és aztán olyan gitárba torkollik át, amit nem lehet megismételni.

Mit mondjak még? Marhára várom, hogy a srácok újra hazánkba látogassanak, és remélem hagyják a fenébe a régi időket, ezt az albumot pedig bemutatják nekünk az elejétől a végéig. Béke, szeretet, Metal!