Alapjáraton én is azok közé tartozom, akiket ki lehet kergetni a világból egy rádióból üvöltő When We stand Togetherrel vagy éppen How You Remind Me-vel, hogy egyéb Nickel’-slágert ne említsek, mégis jó kedvvel készültem ezen a novemberi tavaszon Kanada büszkeségének magyarországi debütálására. Ráadásul a turné is a Hits Tour elnevezést kapta, tehát új anyag nélkül, best of programmal járják a világot a Kroeger-fivérek (plusz Ryan Peake és Daniel Adair dobos). Azonban a hanghordozó rejtette konzerv zene és az élő megszólalás között annyi a különbség, mint ami a mirelit pacal és Jamie Oliver főztjei között tetten érhető. A Nickelback aligha fog hibázni, korrekt látványvilág köríti majd a zenei fogásokat, a rutinos muzsikusok pedig bizonyára gondoskodnak a közönséggel való spirituális kölcsönhatás beindulásáról, miközben mindenki egy csodálatos nagy Egész fontos részének érezheti magát. Elképzelhető, hogy azok közül a szinte eltitkolt „na most megmutatjuk, mit tudunk valójában” típusú dalok közül is előkerül néhány – morfondíroztam – melyekből lemezenként úgy 2-3 található…
…csakhát ha több lenne belőlük, Chad-ék maximum a Club 202-t töltenék meg, és nem a tízszer annyi embert befogadni képes Arénát. Így viszont, hallottam, a neten némely jegy négyszeres áron cserélt tulajdonost. Túljutva a 250 forintos (!) ruhatáron megcsodálhattuk a kézilabda-pályányi színpadot, mely zseniális módon pont a megfelelő magasságú volt ahhoz, hogy a küzdőtér bármely pontjáról tökéletesen át lehessen tekinteni.
Mostanában valahogy egyre jobban adnak a bulik előtt felharsanó zenékre, most sem volt ez másképp: AC/DC, G’n’R, Metallica, Accept sőt Queensryche dalok követték egymást. Valósággal meghatódtam, amikor a kétharmad nézőtér „Hetfielddel együtt” üvöltötte a Seek and Destroy refrénjét, pedig többségük ifjabb volt, mint a három és fél évtizede íródott nóta.
A Skillet munkásságának egy-egy darabjába bele-bele futottam netes zenei szörfözésem során. Nem találtam rossznak a muzsikát, csupán úgy éreztem: a dalok zseniális kezdetüket követően, a refrénre már rendre kifulladnak. Ettől függetlenül magamban gratuláltam a Nickelback-fiúknak a merészséghez, hogy ilyen erős vendégzenekart hívnak maguk elé.
Sajnos, ez az érzésem hamar elmúlt, sőt, nem kis félelem lett úrrá rajtam teóriámat földre hullni látván: ez esetben éppen hogy „élő adásban” nem jött át a lényeg. 95% látvány, a maradék a zene – így jellemezhetnénk a háromnegyed órás showt. Legelőször egy ázsiai forma hegedűs és egy nagybőgős volt megtalálható a színpadon, majd beszivárogtak a fiatalok: basszer-énekes és gitáros fiú, majd gitáros és dobos (!) lány. Utóbbi időnként énekelni is próbált vékonyka hangján.
A komolyzenészek hamar kiszorultak a színről, de hangszerük érdekes módon még sokáig hallatszott. Még meglepőbbnek bizonyult, hogy a második dal kezdeténél („Hero”) a basszus-gitáros énekes megvált hangszerétől, melyet ezek után valamiféle szellemujjak pengethettek, mert dörmögése ugyanúgy hallatszott, mint az imént. Meglehet: öregszem, de számomra túl extravagánsnak tűnt a külcsín, a dalokba meg mintha valamennyi olyan elemet bele próbáltak volna passzírozni, ami a 30 alatti korosztályt érdekelheti. Szerencsére az ázsiai hegedűs visszatért, aki állandó headbangelésével és vonós hadonászásával oltári fazonnak bizonyult. A fiatal énekes új számként konferálta fel a Not Gonna Diet, majd a húzós Monster már egész szórakoztatónak bizonyult.
Fél tíz tájékán a technikusok zenéje felerősödött, majd – „sötétedés” után – átváltott a Nickelback-turné csörömpölős, zajos-harsány intrójára. Bizony, a misztikusabb intrók (mint amit például a vendégcsapat is használt) sokkal hatásosabbak, mire végükhöz érnek, a nép már ki van éhezve egy kis zúzásra. Ez egyébként itt sem maradt el: az Animals – Woke Up This Morning duó egész kellemesen simogatta a hallójáratokat. A hangzás tökéletes volt, mondhatni túlontúl is: nem sértődtem volna meg kissé több mélység esetében sem. Persze, érthető volt a poposabb keverés. Jó hírként könyvelhettük el, hogy Chad énekstílusa így koncerten jóval kevésbé volt modoros, mint megszoktuk (de néha inkább megszöktünk).
Harmadikként érkezett a Photograph: hát igen, van, amit nem lehet kihagyni. A párok egymáshoz simultak, a népek danoltak. A szupersztár fiúk javára legyen írva, hogy ezután egy valóságos provokációval léptek elő: a Something in your Muoth alatt a dalszöveg sorai cikáztak a hátsó Led-falon, ahol időnként még egy női test sziluettje is járta csábtáncát. A Savin’ me alatt továbbra is főszerepben maradt a kivetítő, ahol a dalhoz készült katartikus kisfilm kockái sorjáztak. Mielőtt a képi mondanivaló túlságosan is meghatározta volna az előadást, a vetítőfalat – jó érzékkel – egy időre szabadságra küldték. Csupán a közönség sorai, vagy Chad Kroeger csillogó gitárja villant fel rajta időnként.
A klippek csapzott főszereplőjéhez szokott szemnek furcsán hatott az énekes-gitáros zenekarvezető ezúttal tüsi búrája. De ez aligha volt összefüggésben azzal, ahogy Chad stand up komédiás módjára lökte a poénokat két tétel között. Még bonyodalmas nyelvünkkel is – csodás gesztusképpen - megpróbálkozott: „köszönöm, egészségedre” – sorolta, ahányszor csak alkalma adódott. Egy kék színű bugyi is berepült a színpadra – ezt az eseményt is tréfával kezelte le, nem kellett zavarba jönnie, biztos nem ez volt az első ilyen eset, amit átélt.
Hiába provokálta tréfásan a többieket, ők – beleértve elsősorban basszus-gitáros testvérét, Mike-ot – szimpatikusan visszafogottak voltak. Igaz, Ryan a műsor vége felé már nagyon élt, és a Schwarzenegger kormányzó képét pólóján viselő Daniel dobos is lezúzott egy tömör, de – a fényjátéknak is köszönhetően – látványos szólót. A végére a többi hangszeres is mellé állt egy kicsit zúzni.
Persze, nem csak heavy metal volt, hanem érkeznie kellett természetesen a Rockstar és a When we stand together kettősének is. Előbbinél – a kliphez hasonlatosan – arcokat ragadott ki a kamera a nézőtérről, így a vetítőeszközök megint előtérbe kerültek. Kaptunk persze altatódalt is (Lullaby). Chad részéről még a színpadot oldalról szemlélő nézőkre is jutott figyelem: időnként kifejezetten nekik dalolt. Persze, mondani sem kell: a buli felétől már a helyjegyek tulajdonosai is állva tomboltak.
Hát még a ráadás előtt! Az üvöltések és türelmetlen dobogások elegye fülsüketítő, mégis kellemes hangorkánná vegyült. Persze, a kanadai srácok vissza is tértek: meglepetés gyanánt Ryan Peake abszolvált egy Elton John (!) nótát! Mintha a teljesítmény-drukk kövei gördültek le volna szívükről, a fiúk óriási felszabadultsággal tolták a ráadást. Chad még egy „I fuckin’ love Budapest” megjegyzést is szélnek eresztett. Ezt követően mi is szélnek lettünk eresztve. A szűk másfél órát a sokat játszó vendégbanda játékidejével együtt elfogadható időnek lehetett mondani. És akárki akármit mond a Nickelbackre, itt és most (here and now) megkaptuk azt a bizonyos rock and roll-életérzést. Különösen fontos lehetett azon szép számúak szempontjából, akik életük első komolyabb koncertjén voltak jelen.
Rég nem láttam ennyi elégedetten mosolygó, boldog embert, mint hazafelé menet. Még jómagam is, aki sosem voltam rajongója az est főattrakciójának, azon gondolkoztam, nem kéne-e az 1-es villamos párás ablaküvegére „vésni”, hogy „Nickelback”? Azután észrevettem, hogy ketten is megelőztek. Valaki még egy kis szívecskét is rajzolt a zenekarnév fölé.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT. TOVÁBBI KÉPEK ITT.
