Ezek szerint ismét eltelt egy év. Menni kell sok jó zenekart nézni Wiesbaden-be. A tavalyi túra hangosítása kiábrándító volt, amit próbáltam a frissen felhúzott csarnok újdonsággal ható technikájára fogni, ami némi zavart okozhatott a hangmérnök-polipok megszokott koreográfiájában, így némileg félve osonkodtam be a helyre.
A The Arrs koncert első hangjai azonban messzire fújták az aggodalmamat (mondjuk teljesen alaptalanul, mint ez később kiderült). A párizsi srácok vastagon és arányosan szóltak. A pozitív dolgokat ezzel zárnám is velük kapcsolatban, mivel a HC-metal egyvelegükkel semmit nem tettek hozzá a stílushoz és a még alig lézengő pár embert sem sikerült táncra perdíteniük a hasztalan (gyertek közelebb) próbálkozásukkal. Meg hát nem is egy párizsi elit étterem főpincérei, így az esetenként francia nyelvű számok némileg törték a fülemet.
Ernő barátom sajnálkozását fejezte ki a Nasty-ről való lemaradása kapcsán, ezúton üzenem, hogy emiatt nem kell telesírnia a párnáját! :-) A koncertjük elején azonnal kicsúszott a számon, hogy CDC (ennek meg is örültem, mert tudtam, hogy mit fogok hallgatni hazafelé). A korábbi kiváló hangzás valószínűleg nem jött be nekik, így addig-addig próbálkoztak, amíg csak sikerült azt elrontani. Az amúgy belga zenekar énekese (talán német lévén) günterül nyomta az összekötőket, és a koncert második felére a zene is összeállt élvezhetővé, én viszont maradnék a CDC-nél.
Aztán végre az egyik nagyon várt fellépő is a színpadra lépett, jelesül a Ramallah. Nem titkoltan annál még sokkal jobban vártam ezt a koncertet, főleg azért, mert a rövidke kis életművüket nem próbálták meg - sokszor teljesen felesleges - új albummal kiegészíteni (megünneplendő a reunion-t). Itt is teljes katyvasz uralkodott a koncert első felén a hangosítás terén, amiből (teljesen érthetetlen módon) csak sok idő után tudtak megfelő összhangot kreálni.
Sajnálatos módon Rob Lind egy szabadságos ex-modell külsejét ölti magára mostanában (hátranyalt haj, csiniing, trendi bőrkabát), meg a hangját is elhagyhatta valahol a reptéren. A zenésztársak kiválóan teljesítettek, jó volt hallani ezeket a számokat, és azért Rob becsületére legyen mondva, hogy a végére összeszedte magát ő is, így a The Horror and the Gag-el zárult koncert után elmondhatom, hogy ezt is láttam (aztán majd a következő reunion-on ismét próbálkozom velük). Rob érdemei amúgy elévülhetetlenek (legalábbis számomra) a zenei életben (lásd még Blood for Blood), és lehet hogy a túlságosan várt dolgokkal történő végre-valahára találkozás áldozata vagyok én is.
Kis átszerelés után hirtelen a nap is kisütött, amikor fiatalos lendülettel belekezdett az Evergreen Terrace a kiszabott műsoridőbe. Kb. 6 éve futottam egyszer beléjük, akkor megkapták a kötelező 3 percet tőlem, utána viszont össze kellett cigiznem és söröznöm a kezemet az épületen kívül futó lépésben. A koncertjük lendületes és profi volt (nem mellesleg szinte a legelejétől kiváló hangzással), csak ez nem az én zeném. Nem kárhoztatom őket, ha nekem is egész álló nap Florida-ban kéne hesszelnem, meg bikinis csajokat nézegetnem koktéllal a kezemben, biztos én is ilyen muzsikát játszanék, de kivárom azt az időt, amikor 8-10 év bentlakás után előmerészkednek a florida-i mocsarakból, ahol naphosszat csak a kígyókat és pókokat hessegették le az aligátorokról, hogy jobb fogás essék rajtuk, mielőtt csizmává és steak-ké változtatnák őket. A dobos srácot muszáj kiemelnem, roppant kiválóan kente és még egy remek dobszólót is kaphattunk tőle. Már ezért megérte a koncert!
Ezek után elkezdték vetíteni az új 3 részes dokumentumfilmet, amiben California leigázza Németországot!
A trilógia első részében a mindennél jobban várt Strife az első pillanattól kezdve egy szisztematikusan felépített, ellentmondást nem tűrő, a védekezésre esélyt sem adó pusztítást vezetett elő csodálatosan tökéletes és vastag hangzás kíséretében. Rick Rodney is Karl Buechner sorsára jutott (úgy látszik a straight edge énekesek 20 év alatt magukra kapnak némi belet), viszont ahogy Karl barátunk esetében, így Rick-nél sem puhult fel a produkció. A méretes szakállal, sima fekete póló-katonai gatya kombóban küzdő Rick vezetésével egy erőtől duzzadó koncertet láthattunk. Semmi sallang, semmi mellébeszélés, azt csinálták, amihez a legjobban értenek. Vegyesen játszottak minden korszakukból, de hát a szívemet persze a One Truth-ról elővezetett két szám dobogtatta meg a legjobban (What will remain, Lift). A film végére megtört az ellenállás utolsó morzsája is!
A második részben a Terror uralkodott befejezve azt, amit a Strife elkezdett. Terror-ékat mindig öröm látni, a HC legszebb hagyományait idézve csábították a közönséget a színpadra (az elválasztó kordon és a közel 2 méteres színpadmagasság ellenére), így ismételten fergetes buli kerekedett. Sűrűn röpködött a mikrofon a közönségbe, időről időre megtelt a színpad a közönség tagjaival, és időről-időre ki is ürült, ahogy belevetették magukat a tömegbe. És akkor most képzeljétek el, hogy egy gazdag reggeli után a tízóraijából még repetázó Waldemar 4-5 méter nekifutást követően beleveti magát 2 méter magasról a tömegbe! Na az a pusztítás!!! Hát szem nem maradt szárazon! :-) A Terror ismét magasra emelte a HC zászlaját (bár ezt senki sem látta, mert mindenki táncolt), így a második rész végére végleg eldőlt a csata!
A Suicidal Tendencies-nek a győztes csata utáni örömünnep levezénylésének dicső feladata jutott! Nélkülük sem a csatát megnyerő, sem az elmúlt 30 évben méltán sikereket elérő zenekarok vélhetően nem azok lennének, amikként megszerettük őket. A kinyilatkoztatásként felfogható You can’t bring me down-nal nyitott a csapat. Tökéletes koncert, önfeledt örömtánc, aminek egy össznépi szinpadon-mulatozás lett a vége mind a közönség, mind a korábban fellépő zenekarok tagjai részéről. Mosolyogva, hosszas ST-ST-ST kórussal búcsúztatták Mike Muir-ékat.
A (nagyon helyesen) szépen kihangosított bass-gitáros arc révén ismét csak értelmet nyert a South Park ominózus jelenete Token-nel és a basszusgitárral! :-) Lestrapálva, de roppant jó hangulatban hagyta el mindenki a koncerttermet (beleértve a hordágyon kitolt, viking forma sráccal, aki végigpacsizta az utat a mentőautóig a néppel)! A magyar fociválogatottat pedig edzőtáborok helyett ST koncertre küldeném, hogy tekintsék meg, mi az hogy szívvel-lélekkel végzett munka, mit jelent megdolgozni a pénzükért, utána pedig nyomják le azt, amit a lassan 51-et betöltő Mike Muir lezavart!
BESZÁMOLÓ: Csimpi
FOTÓK: Réti Zsolt (a képek nem a helyszínen készültek)
