A címadó sorokat a 2013-as, elsöprő sikerű Is Survived By... album egyik legjobb dalába írta (front)emberünk. Szövegein át máris tömegek éreznek barátságot felé... de olyan, hogy valaki, aki az elmúlt 24 órát ájulásszerű alvással és überlelkes amatőrökkel való bratyizással töltötte, és 2 hónapja nem volt otthon, úgy fogad, mint régi jó komáját, - na, olyan még soha nem történt velem. Csillogó szemekkel, végig türelemmel, mosolyogva, figyelve, egy szimpla fekete melegítőben és kopottas dorkóban, akár mellettem is elmehetne az utcán. A hangja enyhén felfelé intonál, néha egy pillanatra elvékonyodik, évek üvöltése hagyta rajt a nyomát, de fülig szájjal beszél. Nem akad fenn a bukdácsokon, az időponton, a Dad Punchers csupa hepi koncertje javát is ránk áldozza. Fiúk és lányok: a diktafon túlfelén a poszt-hardcore profétája, napjaink egyik legnagyobb hatású dalszövegírója, mellékállásban a kedves, bakelitmániás szomszéd srác. Bolm úrfi mesél.

Elkészülni is nehéz: szégyen-gyalázat, de az ünnepi- és vizsgahajrák elvették minden kidolgozásra szánt időnket. Mégis, mintha a beszélgetés csak tegnapelőtt esett volna:  előreengedtem a szerb kollégákat, akik egészen az Újvidék pereméről autóztak ezért a koncertért – ők 1 órán át faggatják Jeremyt, aki, mikor már épp felvásároltuk a fele merchpultot, felbukkan a matricával rakottszoknyává foltozott ajtóban, és integet. Értitek? Integet, nevet és behív. Mintha csak régi barátok lennénk.

RS – Kedves Jeremy! Köszönjük az idődet és a szívélyes fogadtatást minden olvasónk nevében, akik csak feleannyira lelkesek, mint én. Oldhatom a nyitás kényszerűségét 2 milka-csokival?

JB (nevet) – Óh, persze, erre vágytam egész nap! (gyorsan benyomja őket) És ugyan már, értetek vagyunk. Nekem tök megtisztelő, hogy valaki ránk is, rám kíváncsi. Mindig is az volt és az is lesz.

RS – Pedig azok vagyunk! Például kezdetnek: szeretnénk tudni, hogy érzed magad – most, itt, nálunk; és mik az élményeid az eddigi, talán legnagyobb saját európai turnétokon?

JB – Ez eddig a legkedvesebb „külföldi” turném... Mert párszor, mikor már erre jártunk, támogattuk valaki bandáját, fesztiváloztunk, ilyenek – most viszont headlinerkedünk, először! Ez a turné pedig azért kellett, hogy lássuk... nos, hogy tényleg sikeresek vagyunk-e? Mert erről szól ez az egész, tudod? Kimenni a világba, szerezni pár új rajongót, új barátot, emberekkel ismerkedni... Szóval ideje rájönnünk, hogy eddig hogy teljesítettünk önállóan! Főzenekarkodni igazából stresszes. Igenis számít az, hogy mikor kimész a színpadra, felmérd, tele-e a szoba, hogy ti itt vagytok-e? És mindezt látni megvalósulni... annyira szívmelengető, hogy ennyi embert foglalkoztatunk, annyira meglep máig, hányan tudják a szövegeket, hányan éneklik velünk, és tényleg ez a világ legjobb érzése. Mert kaphatsz annyi jó kritikát, amennyit csak elbírsz, imponál sok magazin elismerése, bármelyiké, de csak úgy látod, igazán sikeres-e az albumod, ha élőben adod elő a dalaidat, és a srácok veled éltetik. Ezért megéri csinálni.

Íme: a világ legkedvesebben torkaszakadtából üvöltöző embere!

RS – Azért ehhez meglehetős erőtartalékok kellenek. Hogyan mentesz magadnak mindehhez kellő erőt? Azért gondolom, a rajongók épp eléggé felpumpálnak show közben is, de mi más hat még?

JB – Nagyon laza, nyugis személy vagyok. Könnyen kikapcsolódok, ha zenét hallgatok, elüldögélek, sétálok egy szépet, csevegek a barátaimmal bárhol és bármiről – vagy ha színpadra mászok, és ott már a legfőbb motiválóm vár: a közönség.

RS – Ami milyen itt minálunk, milyen Budapesten? Ez már a hányadik, harmadik, negyedik alkalom, hogy nálunk jártok?

JB  - Ez már az... ÖTÖDIK alkalom. Már játszottunk itt (a Dürer kisteremben), tudod, a Converge-el tavaly (2012 év végén), először valami Á-s nevű művészklubban...

RS - A SzabadAzÁ-ban?

JB – Igen, abban, abban!

RS – Szóval mi hoz újra vissza és vissza titeket Magyarországra?

JB - ...Igazi választ akarsz?

RS – Naná.

JB – A booking ügynökök. (röhögünk) Ők is azért, mert egyszerűen jók nálatok a showk. Hatalmas erők folynak körbe nálatok. És ez a város... én imádom ezt a várost. Budapest az egyik legszebb hely, ami kb. valaha felépült, Európában pedig a kedvencem, szívesen visszajárok bele, legalább gyönyörködni.

Csendélet csevej közben.

RS – Mi a különbség az itteni és a hazai, egyesült államokbeli rajongók közt – ha van egyáltalán?

JB – Általánosságban mondhatjuk, hogy nagyon megbecsülnek minket, régimódibbak a showk, és... Tudod, otthon mi kicsit el vagyunk kényeztetve. Annyi zenekarunk van, és azok állandóan turnéznak, viszont úgy érzem, Európában az emberek felfogják, hogy igen, átkeltünk értetek az óceánon, értetek vagyunk itt... Egyszerűen a megbecsülésük igazibb, és nagyobb is.

RS – Ezt állíthatom, tapasztalhatom Európa nevében is! Személyesebben: az intimitás neked saját médiumod, az egész zenekarod műsorában központi szerepet játszik, hogy a rajongókkal közvetlenül, kordon nélkül érintkezzetek, ugráljanak a színpadról, stb. Mennyire hat ki ez a terepválasztásra? Volt már aréna-szerű élményetek, vagy tudatosan törekedtek a közvetlenebb, kisebb, zárt helyekre?

JB – Mi MINDIG a kisebb műsort támogatjuk. Vannak dolgok, amiket bírok a nagyokban, de a kisebbeket preferáljuk. Amit a nagy show-kban szeretsz, az egyszerűen velük jár: a csúcs hangzás, remek catering, a tusolók... Érted, mindazok a dolgok, amik természetesek egy menő, híres helyszínen. De a „kis” műsorok, főleg itt... Nem tudjuk, milyen lesz a hang, a fény, hogy hányan lesznek, viszont amire számíthatunk, az a...

RS – Személyes közelség?

JB – Igen, pontosan! Ott vagy – EGYÜTT mindenkivel – és érintkeztek. Megfogjátok egymást, halljátok egymást, összekapcsolódtok. Akár itt, ebben a pici szobában is játszhatnánk (nevet), akár úgy is, hogy se kaja, se benzin, és ha lehetne, még akkor is inkább ide zárkóznánk be veletek. Ez tesz boldoggá.

Amint az itt is látszik. :)

RS – És, nem valami Dimebag szintű katasztrófára gondolván, de ebből még sosem származott káratok? Mármint, volt, hogy valaki életveszélyes lett a közönségből, megvadult karnyújtásnyira?

JB – Elég szerencsés voltam az elmúlt 5 évben... de mikor legutóbb Németországban jártunk, egy kölyök felmászott a színpadra és bemosott nekem a mikrofonnal.

RS – Aztakurva!

JB – Bizony. Elkerülhetetlenek az őrültek. És nézd: az ő szemében... én látszik, hogy nem egy másik ember lény vagyok, hanem csak a szórakoztatásának forrása. Csak egyszer fordult elő ez, vele. Már az utolsó dalt játszottunk, és annyira tepert, hogy elszedje a mikrofont tőlem, annyira kínos volt, gondoltam, baszódj meg, hagylak, és elvonultam a színpad túlvégébe. Aztán feljött a színpadra, odasétált, megütött, és beugrott a tömegbe! Teljesen ledöbbentem. Az első gondolatom az volt, hogy oké, most utánad ugrok, és véged.  Vannak egyáltalán barátaid, vagy a buli átmegy egy Németország vs. Én mérkőzésbe? (nevet) Végül is ráhagytam, nem ért meg az egész ennyit. Csak annyira bizarr volt.

(*A 2011-es La Dispute-al közös Düreres fellépésük során talán ezért nem érezte magát kényelmesen szegény a színpadra tóduló, mikrofonért kepesztő magyar tömeg közepén, ahogy ezt a Nuskullos kollégák is megjegyezték. – Nemesúr)

RS – Ezek után tervezel még visszamenni Németországba, vagy csak arra a bizonyos helyszínre?

JB – Oda soha többé. Kár, mert aznap a Youth Brigade-el játszottunk... ők egy igazi, ikonikus-legendás punkbanda, tökre fel voltunk pumpálva rajtuk, erre: ez történik. Örökre elvette a kedvünket.

RS – Érthető. Az, ami körülöttetek folyik mostanság a zenei sajtóban, már nehezebben: olyan zenekar lettetek, akik egyre inkább megosztják a... szkénát. Tudván, hogy a tengerentúlon sokkal függetlenebbek és sűrűbbek ezek a zenei, pl. hardcore, screamo-közösségek, mint itt Európában, mégis, az Is Survived By... mondjuk úgy, hullámokat vet. Sokan vádolnak azzal, hogy a mainstream felé nyúltok, nem vagytok többé hitelesek, nem vagytok többé magatok, elsült a jó öreg „elfelejtitek, honnan jöttök” vircsaftkodás is... A nyári felvezető turnék  körüli összetűzések is nagy médiafigyelmet irányítottak a bandára. Hogy hatott mindez vissza rátok?

JB – Hát... én nem nagyon emésztem magam ilyesmiken, nem lovallom bele magam a cikkek szájtépésébe... Nézd. Egyszer élsz. Ha tudod és érzed, hogy amit teszel, jól teszed, minek kérdőjeleznéd meg az elveidet? Hisz nem csináltál semmit másképp. Ezért is nem hagyhatod, hogy mások megmondják, hogyan kéne tenned, hogy hiteles légy – azzal az egész értelme elveszik. Ha érzed, mit kell tenned – tedd. Például: a turnénk a Rise Againsttel, dugig rakott sportcsarnokokban, ezrek, tízezrek előtt. Na ez pont olyan, amit egyébként nem csinálnánk, de épp ezért tettük meg! (nevet) Hogy lássuk, milyen, főleg ilyen remek embereket támogatva. Amúgy meg a Rise Against volt talán a legpunkabb banda, akikkel valaha turnéztunk! Még mindig úgy élnek, ahogy a hitük szerint kell, nem szaroznak, ha eltökélnek valamit, ha mondani akarnak valamit, megírják, kimondják. Máig straight edge a banda java, érted? A srácok igazi punkok. És jól kombinálnak. Teszem azt, eladnak egy karton jegyet, eljönnek a kis punk gyerekek, és ami befolyik, beforgatják az állatjogok védelmére, jótékonyságra bocsátják... Ők mindennapos aktivisták. És lám, arénákat töltenek meg.  Itt látszik, hogy az egész egzisztenciánk a döntéseinktől függ... Én még mindig úgy érzem, hogy nem hoztunk elég áldozatot mindazért cserébe, amiben részünk lehet, mint csapat, mint zenekar, még nem jártunk mindenütt, ahol tehettük volna, de csináljuk, amit tudunk, és ami mozgat minket.

RS – Ennyi számít, és kész.

JB – Ennyi. És tudod mit? Boldog vagyok. Teljes vagyok. Sosem merül fel bennem, hogy miért csináljuk azt, amit. Ha olyanunk lesz, hogy miért nem nyomunk még egy aréna-túrát? Akkor nyomunk még egyet. Mondjuk ez nem valószínű, de a Földön még sok a bejáratlan hely...

Teljes erőből a Dürer színpadán.

RS – Amikor nálunk jártak pár éve Rise Againsték, Tim egy akusztikus gitárral egy farmerkabátban kiült a Nyugatiba és pengetni kezdett. Meglepően sokan szórtak neki pénzt, és senki sem ismerte fel. Még a haverok is mondták akkoriban, hogy egy külföldinek látszó csávó olyan hangulatos kis dalokat nyomott a pályaudvaron, öröm volt hallgatni! Aztán az egészből klipet is csináltak.

JB – (nevet) Hát ez baromi édes! Tim és Ian annyira menők... van is nekik mire.

RS – Veletek meg az underground mélybúvár kritikusai büszkélkednek, pl. mint a „SKRAMZ” éllovasai... Na, áruld el nekünk, ez mi a tök? Mit jelent az, hogy SKRAMZ?

JB – Hogy minek tartanak?

RS – Valami SKRAMZ zsáner legjobbjainak. Meg most már elhagyóinak.

JB – Ja, aha... Ez egy ilyen internetes terminus, amit valami jólmegmondóember talált ki. A NAGYON hiteles screamora. És a „skramz-KÖZÖSSÉG?”... Szerintem egy csordányi utálkozó. Ők annyira...

RS – Puristák? Elitisták?

JB – Azok. Mondjuk én imádok rengeteg olyan zenét, zenekart, ami náluk központi, de.. Rühellem a tagokat, akik hallgatják őket. Érted, miről beszélek? Nálatok van hasonló?

RS – Igen, egyfajta vaskalapos, zárkózott ős-hardcore szellemiség, meg egy üres és idejétmúlt metalcore-hype képében például.

JB – Akkor értesz. Mi nem vagyunk nekik elég „true”. Egy underground lemezboltban is dolgozok, lemezgyűjtő vagyok, imádom a bakelit érintését, illatát, hangját, annyi van, hogy számon tartani se tudom már, teljesen odavagyok azért a szarért. Ez azért elég "true". De azok, akik erre utaznak, általában... velejükig álságosak. Egyszerűen nem tudok velük lógni.

RS – Teljesen megértem.

JB – Ja. Na meg, az USA-ról van szó... ha valakinek nem tetszik a bandád, akkor nem pusztán tesz rá nagy ívben, hanem záporozni fog felőle rátok a gyűlölet.

RS – Ezek a csókák azon is kiakadtak, hogy szponzorált titeket a Converse?

JB – Csináltunk egy bulit a Conversenek, igen. Ez van. Számoljatok vele.

...Hallottátok az embert.

RS – A másik, amin nagyon pörög mindenki, az egy vita a VANS Warped Tour körül. Lemondtátok a főhelyes felkérést a hagyományosan legjelentősebbnek tartott amerikai ifjúsági punk fesztiválon, amin annak idején ti is feltörtetek.

JB – Persze! Ki akarna játszani olyan zenekarokkal, mint az Attila? Mármint, végighallgatta valaki is azt a szennyet? Ember! Az a szar borzalmas. Sőt, veszélyes. És itt nem csak róluk van szó, hanem arról a töméntelen igénytelen, semmitmondó, felszínes, alpári bandáról, akik böfögnek ott a nagyvilágba. Nem akarjuk ilyen emberek mellé tenni a nevünket.

RS – És mi van a Wave táján? (*The Wave [„A Hullám”] – a La Dispute, Pianos Become the Teeth, Touché Amoré, Defeater zenekarok barátsága és hangzása által körvonalazott amerikai post-hardcore közösség és sajátos dalvilág, zenekritikusok művészkollektívának is láttatják. A zenekarok pusztán viccnek szánták a "mozgalmukat". - Nemesúr)

JB – Óh, a Wave az kicsit fel van fújva. Barátok vagyunk, folyton játszunk egymás show-in, ha tudunk, hatunk is egymásra, semmi több.

RS – Szóval csak egy baráti csoportosulás ez?

JB – Ja, ja. De ne gondolj rá, ránk, valami kommunaként, messze szétszórva élünk az Államokban.

RS – Hogy kerültetek össze? És hogy tartjátok a kapcsolatot?

JB – Mi csak játszottunk. Először otthon, aztán egymásnak, nagy szeretettel és együttes erővel szerveztük a közös turnéinkat. Aztán ha egymástól függetlenül turnézunk, akkor is ha csak tudjuk, útba ejtjük egymást. Mondjuk mi Californiából jövünk, a La Dispute Micihganből, a Pianos Become the Teeth Marylandből, a Defeater Bostonból. De ez nem lehetetlenít el. 

RS – Örülünk is neki. Most beszéljünk kicsit az új albumotokról: az Is Survived By... az eddigi legérettebb, legösszeszedettebb művetek, és elsöprő szakmai sikert aratott. Mik voltak azok a személyes élmények, amik ihletet nyújtottak a megírása közben? És a líraiságából kiindulva, a kortárs költészet, spoken word, slam poetry szerepel a hatásaid között?

JB – Őszintén szólva, csak az éppen aznapi. Amin épp átmegyek, és minden, ami történik körülöttem, élmények, versek, emberek, dalok... Sosem írok dalszöveget a dal előtt, a zene mindig először következik, és aztán formázom meg... Lesz egy benyomásom a készülő számról, hogy miről akar szólni, hol tiszta, hol vágtat, és a dal érzésvilágának megfelelően töltöm ki a saját dolgaimmal. Ez az album pedig... sokkal pozitívabb, mint eddig bármink, mégis súlyos, sötét témákat jár körbe, mint a halandóság, hogyan emlékezik majd rád ez a világ... De mindennek ellenére sem csúszik öngyűlöletbe, haragba, elkeseredésbe.

RS – A jövő újításai között számíthatunk-e arra, hogy valaha is újra gitárt veszel a kezedbe Touché Amoré lemezen?

JB – Óh, hát nálunk mindenki a bandában tud gitározni. Szóval mindig mindenki írja a zenét. De felvenni nem fogok semmi ilyesmit. Érted, megvan erre a legjobb 2 tag, szóval maga a törekvés is fölösleges.

A valóságban vidámabbak.

RS – Nagyon is élő banda vagytok, az év döntő többségét az úton töltitek, szinte állandóan turnéztok. Miként találtok időt más elfoglaltságaitokra? Például el se tudom képzelni, Elliotnak hogy marad ideje a Dad Punchersre...

JB – Ha lenyomtuk a turnét, felvettük a lemezt, és várjuk a megjelenést, akkor akad egy kis időnk kifújni magunkat. Elliotban és bennem meg az a közös, hogy nem tudunk megmaradni a hátsónkon... Ő ugye több csapatban is zenél, én egy nagy lemezboltban dolgozok... Csak valami zene-közelit csináljunk, az már elég. Nemrég én is belevágtam egy mellékprojektbe!

RS – Igazán? Mesélj róla!

JB – A nevünk Hesitation Wounds... És hogy mennyire terhel meg? Nézd, december 13.-án repülünk haza Európából, megérkezünk 4:30-kor... Elém jönnek a fiúk a reptéren, és egyenesen visznek a fellépésre még aznap éjjel. Ennyire nem tudok semmittenni.

...Ők viszont nem.

RS – Tyhű... Szóval te is mondhatjuk, hogy faltól falig élsz.

JB – Ja, teljességgel.

RS – Mi a más ebben a Touché Amoréhoz képest?

JB – A Hesitation Woundsban 3 barátommal játszok, és mind a 4-en más-más bandákból érkezünk, vannak, akik nem is találkoztak ezelőtt egymással. Egyszer csak egyazon városban találtuk magunkat, és felcsattantam, hogy „na most akkor vegyük be magunkat egy szobába, és lássuk, hány dalt tudunk megírni egyhuzamban, együtt”. Itt van Jay, az Against Me! volt dobosa, Steven barátom, aki a Trap Them-ben játszott, és Neeraj, aki... a nekem legkedvesebb valaha élt hardcore-csapatokban mind ott volt, a Suicide File-ban, a Holy Feverben, a The Hope Conspiracyben... Hatalmas rajongója vagyok mindegyiküknek. És amikor összeülünk, az egyszerűen epikus. Meg persze, mókaidő is, főleg szórakozásból csináljuk, de nagyon működik: a dalokat megírtuk az egyik nap, másnap már fel is vettük mindet.

RS – Ez nagyon nyersnek hangzik!

JB – Nagyon is az lett, majd hallhatjátok!

Mondjuk itt. De a Deathwishnél már rendelhető az egész anyag!

RS – Fogjuk is! Most megint hazai vizekre kanyarodva: hogyan vagytok képesek tartani a kapcsolatot a családdal, hogy bírjátok ki a hiányukat? Valamint, ezen az albumon számos családi téma terítékre kerül, mint anno a Sésameban, vagy most a DNA-ben: kapcsolatok, szerelmek, a viszonyod édesapáddal...

JB – Naná, de nem nagy törés. 2013-ban vagyunk, mindenkinek van számítógépe, mindenkinek van már telefonja, okostelefonja, könnyebb írni azonnal egymásnak... Egyedül az időeltolódás nehezíti meg. Mikor mi felkelünk, ők akkor alszanak, mikor elkezdjük a showt, ők még talpon vannak odaát. Nem mindig könnyű, de azért megtaláljuk az időt egymásra. Tudod, az emberek az életemben mind szerető, elfogadó arcok, mindenben támogatnak. Meg a DNA-ban az apámra vonatkozó sor, az csak annyi, amennyi. Az úgy van, ahogy („I’m a son of my father, but my father made mistakes, and I can see myself in him, cause I’m a product of his ways”), nem kell többet belelátni, a dal java nem is róla szól. Sokan mondják, hogy „hú, de mély dalt írtál apádról!” – és én rávágom, hogy nem, nem, én 2 mondatot írtam csak bele apámról, a dal többről szól! Amit megtanultam apámról, amíg felnőttem mellette, az az, hogy egy nagyon odaadó, kedves, segítőkész ember. Mindig ott van mindenkinek. Sokszor helyez másokat maga elé. Ami miatt sok-sok hibát elkövetett. Lebetegszik, folyton fáradt...

RS – Többet ad, mint amennyit valaha is kaphat, mi?

JB – Pontosan. És a kedvessége egyben a terhe is. A dal java persze – hozzá képest – csupa nonszensz. (nevet)

RS – Szimpatikus az őszinteségetek mellett, hogy mennyire a magatok kezében tartjátok a zenekari karriereteket, hogy máig ti válogatjátok a turnéhelyszíneket, album artot, ilyenek...

JB – Erre nagyon szeretném rávágni, hogy PERSZE!... De az olvasóknak nem hazudhatok. (nevet) Azért van ám egy turnémenedzserünk, egy webmesterünk... Ettől még független banda vagyunk a szó legszorosabb értelmében. Még a kiadónkkal sincs szerződésünk. Ha a Deathwishnél el akarunk készíteni egy albumot, akkor megkérjük őket, és megcsináljuk. Nem másért, csak egyszerűen fölöslegesnek tartjuk elkötelezni magunkat, és ők is így vannak ezzel, mondván, minek kössék meg a kezünket? Úgyis hozzájuk járunk vissza. Olyan jó barátok vagyunk, hogy ez rég nem számít. Nem dolgozunk senkivel, akiben nem bízunk meg személyesen, és így még alkotó terünk is van elég. Tehát minden döntés, ami csak felmerül a zenekar körül, ami döntésünk. Miénk a legjobb csapat... Annyira hálás vagyok az embereknek, akikkel dolgozunk, az emberekért, amiért lyenek.

RS – 5 éve az úton élni nem teszi próbára a barátságokat a bandán belül és akörül? Nincs, amikor egyszerűen kiveri a szelepet a gőz valakinél?

JB – Megtanulod, elég hamar, kinek mijét ne piszkáld, és belerázódsz az együttélésbe. Amennyit mi turnéztunk, annak alapján bátran állíthatom, hogy szuper a kapcsolatunk egymással. Erősen passzív-agresszívak vagyunk ám, azért szívózunk-szarozunk egymással rendesen (nevet), de mindig csak annyira, hogy ne legyen még nagyobb feszültség, hogy megmaradjunk azért a buszban együtt. Valójában testvérekként szeretjük egymást.

RS – Ez olyan szép. Ennyi idő alatt ekkora karrierrel a hátatok mögött kimondhatjuk, hogy sok screamo, hardcore, ifjú punkbanda álmát élitek. Van emellett „polgári” melótok, vagy egyáltalán szükséges egy munkahelyet, egy foglalkozást fenntartani?

JB – A gitárosunk, Nick egyszerre csinálja a kettőt. Grafikusként szerzi a kenyerét. Sokat melózik nekünk is, még ha nem is mindent, pl. az album artot, de el se hinnéd, kiknek küldi a képeket – minden egyes nap végén, este, a backstagen is koptatja a géppadot. Készül az új Avril Lavigne album, abban is benne van a keze, de alkotott már Britney Spearsnek, mostanában Katy Perrynek...

RS – Ezeket MIND ő műveli? És miket? Album designt, termékeket?

JB – Album designt, posztert, flyert, hirdetéseket, pólót... Ő így marad a zene körül, és ez szerintem nagyon rendben van. Az én melóm otthon a lemezboltban nem valami megterhelő, azt is azért csinálom, mert élvezem. Ezek a dolgok tartanak a földön.

Ha csend van, úgyis elszáll...

RS – Hogy érzed, a siker megváltoztatott téged, titeket?

JB – Tudod, ez vicces... Annak kérdése, hogyan határozod meg a sikert. Pénzügyileg? Nehheeem, ott még nem vagyunk. (nevet) Alig tudok megkeresni annyit, hogy az USA-s adóbevallásomba írhassak valamit. Érted, nem vagyunk gazdag srácok. Azért nem panaszkodok, jut, amire jut, és hálásak vagyunk, hogy azt csinálhatjuk, ami nekünk számít, mellette túlélek napról napra: tudok enni, tisztálkodni, ez már eleve tök jó. Mégis: itt vagyok Budapesten, főzenekarként, a sokadik interjút adom a bandámról, és imádom – na, EZ a siker. Hogy valakit eléggé mozgat az, hogy ki akarjon faggatni arról, mit művelünk. Már sokszor mondtam máshol is, de... Sosem hittem, hogy megérem, hogy lássam New York Cityt, sosem tűnődtem arról, hogy Londonba megyek, vagy akár ide, hozzátok, és a legvadabb álmaimban se jött elő, hogy átrepülünk a tengeren Japánba, és tessék: most már nem csak, hogy jártam ott, hanem barátokat is szereztem mindenhol!... Az élet, amit élek, sokáig el se hittem, hogy megvalósítható. Csak annyira, annyira hálás vagyok mindenért, amim van.

RS – Ez gyönyörű, ember... Na, már csak 2 kérdésünk maradt! Először is, mindig is tudni akartam, mit jelent a logótok, ez a 7-ágú csillagra emlékeztető kis minta.

JB – Az nem is annyira absztrakt. Még a Parting the sea... lemezhez készült, de annyira ikonikus lett, annyira elterjedt, hogy megtartottuk. A kör alsó fele az út az autópályán, a 2 szár a választóvonalak, a felső fele pedig a lenyugvó nap és a sugarai.

RS – ÍGY máris érthetőbb! Az utolsó, ami pedig a koncertetek előtt felmerülhet: mit ígértek nekünk mára? (*2014.11.26-ára – bocs. Nemesúr)

JB – Hogy mit ígérünk nektek mára? Haver, fogalmam sincs. Soundcheck nélkül húzunk fel, arra nem maradt idő, így is lehet, ki kell vágnunk 2 dalt. Nem tudom, hol, hogyan fogjuk elnyomni ma a Stepset például. De így izgis. Szóval reménykedjünk, hogy minden rendben megy, és hogy beugranak a szavak is! (nevet)

RS – A hazai/düreres közönség lelkesedését látva, nem lesz probléma!

JB – Ujjakat keresztbe!

RS – Járkáltam idekint, és nagyon fel vagyunk spannolva rátok, szóval... Legalább olyan emlékezetessé tesszük majd, mind ti nekünk. És majd üvöltjük a sorokat, ha elfelejtenéd. Köszönjük!

JB – Én is nagyon köszönöm!

...És így is lett. Ld. koncertbeszámólónkat itt: 

http://rockstation.blog.hu/2013/12/03/megszakad_a_torok_a_sziv_touche_amore_self_defense_family_dad_punchers_durer_kert

A 2 folyton beszélő.

~

Köszönjük a NEW BEAT, a Dürer Kert és a Touché Amoré kedvességét és közreműködését!

~

készítette Nemesúr (/Nemes Márk)
a Düreres fotókat késztette Esti Kornél (/Kovács Zsombor)