A hazai koncertélet legismertebbje nem egy zenekar vagy előadó, hanem egy a 30-as éveiben járó fiatalember, aki nélkül szinte nem múlhat el rock-koncert Budapesten vagy egy hazai fesztiválon. Chino szinte mindenhol ott van, ahol lehetséges, és az évek alatt a koncertek kötelező "kellékévé" vált. Ezt díjazta a Kettőnégy 2012-ben amikor is életműdíjat kapott a közönségszavazatok alapján. Az ikonnal, a mindenholottlévővel beszélgettünk.

A legtöbben csak Chinoként ismernek, egy rövid bemutatkozást azért kérhetnék tőled? Mikor fertőzött meg a metal zene?
Lakatos Attila a polgári nevem, születési helyem Senkiháza, haha! Komolyra fordítva: bár a fővárosban láttam meg a napvilágot, világéletemben Budaörsön éltem. Ez azóta sem változott; szeretek ott élni, bár tény, hogy nem mindig egyszerű a hazajutás a bulikról, továbbá a munkahelyem is kicsit messze esik. Apropó, ha már meló: a hétköznapokat egy naptárkötészeti üzem dolgozójaként töltöm, amit szerencsére össze tudok egyeztetni az egyéb programjaimmal, nincs belőle komplikáció. Emellett meglehetősen aktív életet élek a Facebookon, van is egy Face-es rádióadóm, ahol kedvelt zenéimmel és sok minden mással terjesztem az igét. Ez a ChinoFM 66.6, ajánlom mindenki figyelmébe, keressetek rá és nyomjatok egy lájkot! Szabadidőmben magam festem, rajzolom  a pólóimat; minden, amit rajtam látsz, saját tervezés és készítés. Sokaknak sajnos a munkájuk, illetve családjuk mellett nem jut idejük, pénzük meg energiájuk szórakozni. Na én nem ezt a tábort erősítem!

Már egészen apró gyerekként is mindenféle muzsikát lekagylóztam a Pet Shop Boys-tól Szűcs Juditon át a Queenig. A két szülő közül édesanyám a nagyobb zenerajongó, volt is egész szép bakelitgyűjteménye. A keményebb rockba a Guns N' Roses, Aerosmith, Bon Jovi féle aréna-rock bandák jelentették nekem a belépőt, plusz a grunge irányzat zászlóvivői is végképp eldöntötték sorsomat: Nirvanával kezdtem, majd jöttek olyanok, hogy Alice In Chains, Pearl Jam, Soundgarden. A britpopnak csúfolt vonal is megtetszett a 90-es években: Blur, Kula Shaker, Supergrass... Hogy miért pont popnak kellett elnevezni, az máig nem tiszta, hangzásában és felfogásában rock 'n' roll volt az egész. A 80-as évek újhullámát, élen a Duran Durannel, úgyszintén fontosnak tartom megemlíteni főbb hatásaim között.

Abban, hogy az igazán kemény zenék felé kezdtem érdeklődni, nem kis szerepe volt az MTV-n futó Headbanger's Ball műsornak, továbbá amíg bejött a német VIVA, ott is nézegettem a metal és alternatív zenéket bemutató adásokat. Utóbbiból a Wah Wah volt a kedvencem, ebben a műsorban csak olyan zenék szóltak, hogy a fülem kettéállt, haha! A durvább metal zenével a Slayer, Sepultura és Pantera fertőzött meg igazán, előtte a Metallica már megadta a kezdő impulzusokat, majd bejött a hardcore-os vonal is, a Biohazard révén. Egyre növekvő zenei étvágyamat folyamatosan táplálta egy ifjú, hosszú hajú hard-rock/heavy és thrash rajongó srác is, aki sorra hozta kazettán, LP-n a jobbnál-jobb muzsikákat. Fokozatosan egyre durvább, brutálisabb, szélsőségesebb zenéket fedeztem fel magamnak, miután az, amit addig hallottam, már nem bizonyult eléggé keménynek. Így jutottam el később a death metalhoz, grindcore-hoz, blackhez, amely irányzatoknak azóta is fanatikus rajongója vagyok. Az alterosabb stílusokból ugyancsak rengeteg mindent szeretek, valamint a jazzbe is belekaptam. Már serdülőként is érdekelt ez a műfaj, lenyűgöztek az ebben a muzsikában oly jellemző improvizációk; ha volt a tévében jazz koncert, azt amikor csak tehettem, megnéztem. A Chino becenév a Deftones énekese után szabadon ragadt rám, sokak szerint hasonlítok rá külsőleg. Még a kétezres évek elején egy nu metalos bulin kezdett el engem először Chino-nak szólítani néhány gyerek, azóta rajtam maradt, haha!

Mi volt az első koncerted és mikor döntötted el, hogy mindenholottlévő leszel? Volt már olyan koncert amire nem tudtál elmenni és a szíved szakadt meg érte?
Az első komoly koncertélményemet Stevie Wonder Sportcsarnok-beli koncertje jelentette. Kábé 7-8 éves lehettem akkor, tehát egészen kicsi koromban megkaptam az első impulzusokat. Az a vicces, hogy eleinte nem érdekelt annyira a koncertjárás, inkább olyan magamnak való kissrác voltam, de ahogy egyre felnőttebb és nyitottabb lettem a világra, rájöttem, hogy az élőzenének van egy bizonyos varázsa, amit semmi más nem pótolhat, se CD, se videó, se DVD. Egy igazán jó koncert örökre szóló élményt nyújthat, amit mesélhetsz akár az unokáknak is. S nem csupán maga az előadás gyakorolhat pozitív hatást rád, hanem ki tudja, lehet hogy azon a bulin ismered meg életed szerelmét. Most már képtelen lennék enélkül elképzelni az életem.

Személy szerint a Nirvanát, INXS-t, U2-t és a Primus VOLT Fesztiválos koncertjét rohadtul sajnálom, hogy nem jutottam el rájuk, utóbbi kettő mondjuk még jöhet hozzánk, de a Nirvana és INXS miatt bizony már verhetem falba a fejem, a jól ismert okok miatt. A Queent se láthattam, amikor Freddie Mercury-val itt jártak '86-ban, de hát akkor még nagyon kicsi voltam. Johnny Cash-t, Frank Zappát ugyanígy bánom, hogy már soha a büdös életben nem láthatom élőben, ők szintén hatalmas zsenik voltak.

Ezt muszáj megkérdeznem: ma már a koncertjegy sem olcsó, mennyibe fáj ez neked éves szinten?
Jó kérdés. Pontos számadatokkal nem tudok szolgálni, de ha összeadnánk, meglehet, hogy a milliós határt súrolná a végösszeg, haha! A legdrágább kiadásom egyértelműen a Sziget Fesztivál, sajnos ez a buli már évek óta nem a magyarok pénztárcájára van szabva, de a meglehetősen színes zenei kínálat miatt mégis minden évben kijárok. Egyébként mióta múlt évben a Fémforgács stábjába bekerültem, mint cikkíró, azóta egy rakás koncertre szerencsére be tudnak juttatni ingyen. Így máris spórolhatok rengeteg pénzt, haha!

Most már hosszú évek óta járod a koncerthelyszíneket. Mi változott az évek alatt? Vannak kedvenc koncertek és kedvenc koncerthelyszínek?
Sok minden megváltozott, ennek pozitív és negatív hozadéka egyaránt van. Sajnos több kiváló rockhelyet  felszámoltak ilyen-olyan okokból, például a Kultit, ahol mindig remek bulik voltak, jó társasággal, jó hangulattal. A Jókaiba is sokat jártam annak idején, ott volt feljövőben a hazai modern metalos élvonal, Insane, Subscribe, és a többiek. Több életre szóló ismeretség köttetett ott is. Az Avalon szintén nagyszerű hely volt, ízléses, kulturált, csak hát kint volt a halál cerkáján, az emberek meg nem szívesen járnak külvárosba, kieső területekre szórakozni, ha a belváros frekventáltabb és a közlekedés is jobb. Pedig vittek ám az Avalonba is említésre méltó bulikat (Onslaught, Holy Moses, Flotsam And Jetsam, stb.).

Egy barátommal megállapítottuk, hogy mostanában számos hely nagyjából egyazon területen helyezkedik el, nincsenek úgy igazán szétszórva a klubok. A 11 kerben ott az A38, a Barba Negra, a Club 202, a Zúzda, nyáron a ZP, a XIV. kerületben ott a Dürer, a PeCsa, nyaranta a Sörsátor a ligetben és így tovább. Ez egyfelől marha jó, mivel az egyszeri rockernek van választási lehetősége, másfelől hátrány, lévén hogy konkurenciát jelenthetnek egymásra. Bizonyos területek pedig kulturális téren sajnos meghaltak teljesen. Így példának okáért Budaörsön sincs túl nagy élet, hiába vagyunk gazdag város, a jobb bulikért be kell utazni a fővárosba.

Hogy a vidámabb részéről is szó essen, kedvenc helyeim közé tartozik a Dürer és az A38, utóbbi hangzásilag a csúcsok csúcsa, s már csak egyedisége miatt is méltán nyerte el Európa vezető szórakozóhelye címet. A Wigwam szerencsére előnyére változott, mióta Club 202 néven fut, a személyzet egy részével tök jó is a viszonyom. Rendszeresen megfordulok a Kék/Vörös Yukban is, a stábbal ott is jóban vagyok. Örömteli továbbá, hogy feljövőben van a Showbarlang nevű hely, ami ugyancsak egyedi kivitelezésének köszönhetően is elnyerte a hazai koncertlátogatók szimpátiáját.

Elnézve a léggitározási technikádat, még soha nem jutott eszedbe, hogy elindulj egy ilyen versenyen?
Dehogynem, a Kettőnégy léggitárversenyén indultam is és nyertem. Ha lenne még máshol ilyen verseny, vetélkedő, természetesen ott is szívesen megmutatnám, mit tudok. Erre a képességemre is sokan rácsodálkoznak. Az általam látott klipekből is ellestem ezt-azt a mozgáskultúrámhoz. Én ha beleélem magam a zenébe, akkor kész, nincs megállás, végigtombolom ezerrel, haha! Nem bírok sokáig egy helyben állni, kell a pörgés.

Te ismert figurája vagy a hazai klubéletnek, ismersz másokat is, akik hasonlóan hozzád szinte minden koncerten ott vannak?
Van egy-két hozzám hasonló őrült, haha! Ők mondjuk már jobban válogatnak. Nem lenne rossz amúgy, ha még többen követnék a példámat, sőt! Fiatal lányok közt se bánnám, ha lenne több mindenholottlévő. Ahogy az elején megjegyeztem, sajnos erre sokaknak egyszerűen nincs ideje, pénze se nagyon, pedig többségében fiatalokról beszélünk, akiknek még bőven lenne lehetőségük élvezni az életet, kiszórakozni magukat. De az ő dolguk...

Csak a koncertek számában gyűjtöd a trófeákat vagy netán nagy zenegyűjtő is vagy?
Fanatikusan gyűjtöm a zenéket is, régieket, újakat egyaránt, bár ma már kétségtelenül kevesebb idő jut a hallgatásukra, annyira felgyorsult minden. Ugyanakkor nem értem azokat, akik leragadnak a régi kedvenceknél. Nem veszem be azt a dumát, hogy ma már nem születnek említésre méltó zenék, minden jó a múltból származik. Baromság! Rengeteg tehetség mozog manapság is, ügyesebbnél ügyesebbek, akik simán megférnek a nagy öregek mellett. A Fémforgácsnak köszönhetően is le tudok fülelni csomó újdonságot.

2012-ben a Gumizsiráf-díjátadón életműdíjat kaptál. Hogy élted meg és mennyit jelent neked ez a díj?
Elképesztő volt, majd kiugrottam a bőrömből, haha! Csodálatos élményt jelentett, el se hittem! De érdemben nem változtatta meg az életemet a Gumizsiráf-díj, ettől még nem lettem sztár vagy ilyesmi, nem szednek szét az utcán. Viszont jól esett, hiszen azért valljuk be, olyan arcok után kaptam eme kitüntetést, akikhez képest én lényegében a fasorban sem vagyok.

Milyen koncerteket tervezel a közeli jövőben? Van olyan koncert amire évek óta vársz, de mégsem jön errefelé az adott zenekar?
A közeljövőben tele a naptár rendesen: jön többek közt az U.D.O., a Die Krupps, az Enforcer, a Miyavi, a Napalm Death, a Hatebreed, a Within Temptation, várom továbbá nagyon az M.O.D., az A Pale Horse Named Death, az Agathocles, a Peter Gabriel, és a Rob Zombie koncerteket és a nyári fesztiválos Skid Row, Queens Of The Stone Age bulikat is! Itthonról is tudnék mondani jó néhány kedvencet, akikre gyakran vevő vagyok: énekesnős metalban a Noa Rock (a frontlány egy tündér, mindamellett rendkívül sokoldalú tehetség) és Dharma nyújtanak különösen emlékezeteset; ha progresszív csapásirányra vágyom, az Isten Háta Mögött, Grand Mexican Warlock, Room Of The Mad Robots elégít ki; füstös stoneres hangulatokra ott a Shapat Terror, Grizzly, Burning Full Throttle, Apey&The Pea, doom irányzatban a Wall Of Sleep muzsikál talán legjobban, retro-rockban az Ozone Mama adogatja nagyon, s még sorolhatnám hosszasan. Alba Hysenit is bírom, ő egy tünemény és varázsló ezzel a hazánkban egyéninek, sajátosnak számító megközelítésével, Noa Rock mellett ő a kedvenc itthoni énekesnőm. Örülök annak is, hogy a Replika feltámadt hamvaiból és újra koncertezik.

Megszámlálhatatlanul sok tehetséges banda, előadó van kis hazánkban, csak az embereknek kéne kicsit nyitottabbnak lenniük és becsülniük ezt. Ritka az átjárás a különböző szubkultúrák között, emiatt bizonyos stílusú bulikon gyakorlatilag ugyanazokat az arcokat látom. Egy heavy metalos nyilván nem jár indie vagy post-rock koncertekre és ennek a fordítottja is igaz.

Hogy kiket nem láttam még életemben, s kik azok, akik az álomlistán szerepelnek az "Addig nem halhatok meg, amíg nem láttam őket élőben" sorban, arról szintén hosszan lehetne írni. Egészen széles itt is a skála Norah Jonestól a Black Veil Bridesig, az Incubustól a Stereolabig, a The Falltól a Venomig. Szóval be nem fogott vadak még mindig akadnak bőven. Az elkeserítő, hogy számos zenekar, akiktől már tényleg csömöröm van, akár bagóért is idejön félévente-évente játszani, miközben rengeteg banda, akiket szívesebben megnéznék, gyakorlatilag megáll Bécsnél, netán Prágánál. Oda meg azért egy valag pénz kijutni. Csalódott is vagyok, hogy a Black Sabbath 2013-as európai kanyarjára nem sikerült magyar állomást beszervezni; lett volna rá óriási igény, az emberek egymást ölték volna a jegyekért, haha! A Red Hot Chili Peppers, U2, Aerosmith, Bruce Springsteen, Pearl Jam, Bon Jovi és Mötley Crüe is elkerülnek minket ezer éve, pedig ne mondja senki, hogy nálunk nem lenne rájuk akkora érdeklődés, ne töltenének meg legalább egy Arénát, vagy egy Sziget Nagyszínpad előtti placcot. Persze tudom, a legvonzóbb nagyágyúkat kemény meló és csillagászati összeg idehozni, csak épp jól jönne már valami frissítés, nem kellene megelégedni a jól bejáratott nevekkel. Ez ugyanis nemcsak számomra, hanem a közönség számára is unalmas.

Ami viszont öröm, hogy azért sok nagy kedvencemet már sikerült elcsípnem koncerten, velük már valóra váltak álmok. Így kipipálhatom többek közt a Deftones-t is, a számomra egyik legnagyobbat! Bár találkozni sajnos nem sikerült még Chino Morenoékkal, remélhetőleg legközelebb összejön! Ők se bánnám, ha gyakrabban erre jönnének, mint ahogy a Tool is ünnep lenne, ha végre önálló koncerten láthatnánk.

Minek kellene történni ahhoz, hogy egyik napról a másikra azt mondd, hogy ezt nem csinálom tovább, elég lesz évente csak pár koncert?  
Az biztos, hogy ha családos ember lennék, már nem tolnám ennyire intenzíven. Jobban meg is kéne akkor válogatnom, mire tudok elmenni. Viszont amíg megvan a függetlenségem és nincs megkötve a kezem, addig életem végéig csinálhatom ezt. Amíg el tudok majd jutni vénemberként is járókerettel, vagy tolószékkel a következő koncerthelyszínre, addig nem szabadultok tőlem, haha! Egyszer éltek mindannyian, járjatok tehát sok élőkoncertre és élvezzétek az életet, ameddig csak lehet!