Június 3-án a Budapest SportAréna vendége lesz az Iron Maiden, akik Maiden England elnevezésű koncert-turnéjukkal érnek Magyarországra. 11 év elteltével ez lesz a banda első önálló hazai fellépése, igaz 2008-ban és 2010-ben a Szigeten lehetett őket látni. Mivel a turné a zenekar Seventh Son Of A Seventh Son című albumának jegyében telik, nem is találhattunk volna megfelelőbb alkalmat egy kis visszaemlékezésre.
Nevezett zenekar korunk talán legnagyobb hatású muzsikáját tudja magáénak – de a heavy metal műfajon belül mindenképp. Az ilyen stílusban mozgó bandák közül, lehet nincs is olyan, melynek zenéjében ne lenne tetten érhető hatásuk. Mégis, ezt a műfajt, nagyon úgy tűnik, senki sem tudja úgy játszani, mint ők. A vérükben van, vagy talán egyenesen ők maguk a heavy metal!
A Vas Szűz jelen pillanatban 15. stúdió-lemezénél tart. A „másfétíz” albumnak kábé harmada simán beférne rovatunkba. Azonban egyetlen sincs olyan varázslatos, mint ez a „Hetedik” – mely tényleg a hetedik.
Írhatnék esetleg a négy évvel későbbi (tehát ’92-es) Fear Of The Darkról is, de az olyasmi, mint egy best of album; mintha innen-onnan merítgették volna a(z egyébként kiváló) dalokat – nincs igazi egység, feeling. Ha meg körülbelül ugyanannyit ugrunk vissza az időben, mondjuk ’83-ig, akkor az ott „tanyázó” The Number Of The Beast igazán fantasztikumba illő klasszikusokat tartalmaz, de ki emlékszik mondjuk a Ganglandre, az Invadersre – és még amire én sem emlékszem.
Benyó kolléga kedvenc szavajárásával élve a Seventh Son igazi dalcsokor. Szép, ha fényesek a csillagok, de annál nincs szebb, mikor egyetlen egységgé, csillagképpé állnak össze. Ezt az összeállást nagyban segítette, hogy a Maident is megkísértette a korszellem, és egy un. koncept-albummal ajándékozott meg minket ’88-ban. Magyarra fordítva: egy hullámban több zenekar is megjelentetett olyan lemezt, ahol a dalok lazán vagy szorosan kapcsolódtak egymáshoz, összefüggő, vagy kevéssé összefüggő történetet alkotva. Ugye a koncept albumok konceptalbuma az Operation: Mindcrime a Queensryche-fiúktól, de King Dimond is jeleskedett e téren (több alkalommal), és például ott volt a Queensryche-másolásban kitűnő Crimson Glory is. Nálunk a Pokolgép állt e csatasorba Adj új erőt című albumával, hogy ne csak külföldi, és ne csak k-betűs előadókat említsünk.
Na szóval ilyen családba született a Hetedik fiú hetedik fia. Mármint a lemez, melynek története ezúttal nem túl bonyolult, és nem is az összes dal viszi azt előre; a nyolcból három, ami csak lazán kapcsolódik. A sztori „természetesen” a „jó és a gonosz harcát” ábrázolja. Utóbbit egy hetedik fiúnak a hetedik fia győzheti le, aki fel is készül a nagy csatára, amit tényszerüleg ugyan elveszít, de persze az erkölcsi győzelem dicsőségét „bezsebeli”.
Minden idők egyik legjobb indításában van részünk, mikor feltesszük a régi (?) bakelit-lemezt. Bruce Dickinson először átmegy Tinódi-Lantos Sebestyénbe; szelíd akkordozás közepette, mesélős hanghordozással adja el a „Seven deadly sins” kezdetű nyolcsorost. Ezt Jean-Michael Jarre-os szinti-futam követi, melybe néha belebikáz a torzított gitár, hogy iszonyatos robajjal beinduljon az első „igazi” dal, a Moonchild. Mint amikor a repülőgép felszáll, ahhoz hasonlítható ez az indítás; feszülnek az erők, majd elszabadulnak. Jó ez a dal, de ezen a lemezen mégiscsak a középszerűség etalonja. A (talán) legjobb az ezt követő Infinite Dreams.- versszakról versszakra csodálatos építkezés, csúcspont, majd visszaesés. Nem csodálkoznék, ha ezt az albumot, de ezen belül ezt a tételt is majd egy későbbi kor felfedezné magának, mint mondjuk mi valamely klasszikus zeneszerző műveit. (Tényleg nem csodálkoznék – hol leszek én már akkor?!)
Egy kis oldás következik: Can I Play With Madness és The Evil That Man Do. Mindkettő a szó legnemesebb értelmében vett sláger, lazán kapcsolódva csak a sztorihoz. De a B oldal – akkor olyan is volt! – egyes számaként megszületik végre főszereplőnk, és címadónk, a Seventh Son Of A Seventh Son! Epikus tétel, remekbe szabott basszus-, és szólógitár játékkal, dübörgő középtempóval, misztikummal. A történet a The Prophecyben folyik tovább, mely jól példázza: itt még a gyengusabb dalokban is van izgalom – ezúttal a csodás lírai kezdés, és a hasonló lezárás. A lemezanyag jó könyv módjára dolgoztatja elménket és lelkünket, egy pillanatnyi pihenést sem hagyva azoknak. A The Clairvoyant szintén a könnyedebb tételek közé tartozik, a mai napiig is rendszeresen játssza a zenekar. Végezetül megtudjuk, hogy csak a jó hal meg fiatalon, azaz, ők így mondják: Only The Good Die Young – egy méltatlanul elfeledett dal, pedig az egész olyat, de olyat hasít...Na, de már zárul is Dickinson bácsi mókatára, pont ugyanúgy, ahogy indult a történet: egy nyolcsorossal.
Az album létrejöttében legnagyobb érdeme Steve Harris basszus-gitárosnak van; minden Maiden-lemezen ő a fő dalszerző, de ezúttal különösen kitett magáért. A Moonchild kivételével minden dalban részt vett vagy zeneszerzőként, vagy szövegíróként, sőt, két dalt (a címadót és a Clairvoyantot) egymaga jegyez. Adrian Smith gitáros szintén igen aktívnak számít a három dalban való részvétellel – hogy e lemez után jól otthagyja a Maident szólóprojectje(i) kedvéért (és persze, hogy tizenegynéhány év múlva ismét visszatérjen). Bruce Dickinson „dalnok” négy nótát is jegyez valamilyen tekintetben, Dave Murray, a másik gityós csak a Prophecyt (valószínűleg a zenei részt), még Nicko McBrain „csupán” dobolásával járul hozzá az album sikeréhez. Ha már itt tartunk: a cinek jól kihallatszanak, mert magas hangokat kiemelő keverést kapott a cucc.
Nem hiszem, hogy nagyot bakiznék, ha a Maiden-pálya csúcspontjának nevezném ezt a lemezt. Két tipikus debüt-albummal indítottak – Iron Maiden és Killers ’80 és ’81 – majd a The Number Of The Beasttel robbantottak. A ’84-es Piece Of Minddal szintet tartottak, majd a Powerslavevel már kacsingattak a misztikum világa felé. A futurisztikus, és ezért szintén rendkívül hangulatos Somewhere In Timeot követte ez a bizonyos Seventh Son..., majd kisebb szünet, és egy gyengécske No Prayer For The Dying került sorra. A már említett Fear Of The Dark kiváló csorba-köszörűnek minősült, viszont Dickinson ezt követő kiválását a következő két album eléggé megsínylette. De Bruceunk visszatértével az Iron még ad a világnak egy kitűnő Brave New Worldöt, hogy azután – valljuk be – zeneileg kissé ellaposodjék.
