RockStation

Négy kan, netán humorizál...: Steel Panther – All You Can Eat (2014)

2014. április 08. - magnetic star

steelpantherallyoucaneatcover_638.jpg

A Steel Panther nagyjából azt a szerepet tölti be a világ rock / metal színterén, mint az Irigy Hónaljmirigy az itthoni tömegmédiában. Lényeges különbség viszont, hogy a Los Angeles-i (mi más?..) négyes saját számokat ír. Mi több a 25-30 évvel ezelőtti LA felhőtlen hangulatú, non-stop partizásra csábító hard rockját – a Van Halentől a Mötley Crüe-n át a Warrantig és még azon is túl – ennyire élethűen ma aligha adja vissza bárki rajtuk kívül. Még a glames kinézet is stimmel. A koncerteken pedig a fiatal korosztályhoz tartozók akkor is élvezik a humoros konferálásokkal és közjátékokkal tarkított előadást, na meg a malac dalszövegeket, ha az előbb felsorolt sztárcsapatokat hírből sem ismerik.

Hát igen, egy újszülöttnek minden vicc új. Igazából ez a régi mondás a párducok sikerének kulcsa. Hogy egyeseknek ez az egész megbotránkoztató és hogy Németországban az előző lemez indexre is került? Annyi baj legyen, a negatív reklám is reklám!..

Nos, ilyen felvezetés után kellene valami nagy megfejtéssel előrukkolnom a stílszerűen április elsején megjelent új, sorrendben harmadik Steel Panther albumról – a dolog azonban úgy áll, hogy itt az égvilágon semmit nem kell megfejteni. Minden tekintetben profi, a legutolsó részletig kidolgozott munka a régisulis (MTV-kompatibilis) rockzene hagyományaihoz híven: keményebb, beindulós nóták, laza buli-himnuszok és lassú, adott esetben lírai pillanatok egyaránt szerepelnek a „menüsorban”, mindezt pedig a jól megjegyezhető, könnyen énekelhető énekdallamok és a szaftos szövegek forrasztják egységbe. Utóbbiak kapcsán talán elég a leghangzatosabb számcímeket kiragadnom: Bukakke Tears, Gangbang At The Old Folks Home és Fucking My Heart In The Ass. Bájos, nem igaz?..

Steel Panther 2012.jpg
Ehhez képest maguk a dalok nem éppen eget rengetőek. Hallgathatóak, élvezhetőek – főleg élőben, a fent említett körítéssel együtt –, vidáman dúdolhatóak, ám nekem mégis az a benyomásom, hogy az image-hez mérten a muzsika egyre inkább a háttérbe szorul. Persze szigorúan egy adott stílus határain belül a parodisztikus jellegű produkciók nem évtizedekre szólnak, úgyhogy ezen kár csodálkozni.

Az étvágygerjesztőként bedobott klipszámok közül a Party Like Tomorrow Is The End Of The World rendben van, tényleg a lemez egyik húzódala. A műfaj fénykorában ilyesmi nótákra döngettek végig a tivornyázni vágyók a Sunset Stripen. A The Burden Of Being Wonderful ezzel szemben átlagos, alig több szimpla ürügynél a szintén unalomig ismert sztorit (menő csávót játszó lúzer) feldolgozó videó leforgatásához. A lemez első fele egyébként még elmegy, a másodikból viszont én két-három szerzeményt biztosan kiszórtam volna. A tizenkét szám megfeküdte a gyomromat.

Így aztán az All You Can Eat album nem jobb közepesnél. Egyszer elsülő poén.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr985984001

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ddrum77 2014.04.08. 22:43:17

Az első két albumot bírom, de az új három hallgatás után nem nagyon akar beindulni.

GERI87 2014.04.09. 00:36:45

Nem hallgatom őket, de van pár számuk ami kapásból jobb mint jó pár kortárs "valódi" glam bandáé...
Tehát nem rossz zenészek.
Épp ezért szerintem "rendesen" is lehetne ezt csinálni...emiatt sem tényezők számomra...egy idő után nem akar az ember azzal szembesülni hogy "jó-jó ez, de még is csak egy vicc..."
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum