Amikor tulajdonképpeni főszerkesztőnk bedobta az Amaranthe-koncert meglátogatásának lehetőségét, hasonló gyorsasággal mondtam rá az igent, mint az esküvőmön. E döntésemben nem is annyira a svéd formáció iránt érzett fékeveszett rajongásom motivált, inkább Sherlock Holmes-i énem kívánt a végére járni az ügynek, amit úgy nevezhetnénk: Amaranthe-jelenség.

A rock (metal) muzsikát mindig valahogy az illúziók zenéjének éreztem. Mindenekelőtt el kell hinni mindannyiszor a mesét: a zenekar tagjai együtt dolgoztak a gyárban, majd súlyos nélkülözések árán vett hangszereikkel a szomszéd bácsi garázsában kezdtek próbálni, és azóta is, világhíresen is, konok őszinteséggel tolják a kompromisszummentes zenét. Ezeknél a svédeknél meg olyan szinten kilóg a lóláb, hogy egy ügyesen „összemenedzselt” gárdáról van szó, mint ahogy Elize Ryd énekesnő formás combjai szemlélhetőek végig egy Amaranthe-buli folyamán.

Ha már az énekeseknél tartunk: valaha egyetlen tehermentesített dalnok untig elég volt, itt meg kapunk belőlük hármat (!). A hölgyike mellett itt van a szimpatikus megjelenésű popper, Jake E Berg, és a death metalosan hörgő és üvöltő Henrik Englund Wilhelmsson. (Egyébként komolyan gondolja bármelyik menedzser, hogy lesz olyan death metal rajongó, aki az ő hatására eztán Amaranthe-ot fog hallgatni?)

Hogy tovább bonyolódjék a helyzet, valódi (szó szerinti) svédcsavarként adott két (sztem) meglehetősen külön szintet képviselő albuma a kompániának: a kiváló startot biztosító Amaranthe és az előrelépést mímelő, és az előbbinek silány utánzataként jellemezhető The Nexus. A csavar csavarjaként ott van (volt) két budapesti fellépés (még előzenekarként). A Hammerfall előtt lelkes-lendületes energiabombaként ugra-bugrált a koedukált formáció énekes frakciója, még a Stratovarius vendégeként egy technikai problémákkal nehezített, idegeskedősebb, fáradtabb csapatot láthattunk.

Igaz, ezen a bolondok napi estén bebizonyosodott: Jake állandó fül(hallgató) piszkálása nem feltétlen a technikai problémák jele, talán csak „hülye” szokás. Mindenesetre az Amaranthe-nak felnőtt korba kellett lépnie ezen az estén (és ezen az első „önálló” turnén általában).

Ezúttal nem ők köszönték a megtisztelő lehetőséget, hanem nekik köszönhette azt két honfitárs (svéd) csapat. Próbáltam „elkapni” őket, ugyanis nehezen értem meg a facebookon pontos menetrendre vadászokat, a főzenekar kezdése előtt öt perccel betoppanókat, főleg, ha kollégákról van szó. Jómagam már sok kedvencet felfedeztem magamnak (és had legyek még egy illúzióval gazdagabb: egy-két olvasónknak) a vendégbandák soraiban (teljesség igénye nélkül: Xandria, Mystic Profecy, Tri State Corner…). Ezúttal feltételeztem, hogy olyan bandákat választottak ki, akik nagyobb felelősséget bírnak el vállukon, mint a „mezei” támogatottak, hiszen hathatósan segíteniük kell a kétlemezes főattrakciót az este maximális kitöltésében. Prekoncepcióm ezúttal (kivételesen) jónak bizonyult.

Igaz, szokásomhoz híven a Smash Into Piece programjának feléről lecsúsztam – mentség, hogy munka miatt. Ez persze könnyen orvosolható lenne, ha a rockstation-nél is bevezetnénk a fizetés fogalmát, én havi kétszázért bevállalnám a főállású státuszt, és akkor nem kéne késnem. Csak az ujjam lenne nedves, mert a bilibe lóg.

Marhaságot (mert sajnos ez az) félre téve: a becsekkolásnál még találgattuk: ez vajon már a S.I.P., avagy a technikusok zenéjét halljuk, olyan tökéletes hi-fi minőségben töltötte be a teret a muzsika. Kár, hogy éppen a főzenekar esetében nem sikerült ezt a szintet tartani. A hangzás mellett a zene sem volt rossz, a program általunk hallott része mintha csupa un. fél-balladából állt volna, ezért a végére kissé unalmassá vált (tehát mégiscsak jól tettük, hogy késtünk). A (hangját tekintve) Dickinson-design énekes fickó mindent kiénekelt ami földön s égen lehetséges volt, akár a metal zene Zámbó Jimmyjének is nevezhetnénk (nemzetközi ismertsége hasonló szinten mozoghat a furcsa körülmények közt elhalálozott magyar szupersztáréval). Ha már „dáridó”, engem öregségem okán végig zavart az est folyamán a „gépről” jövő elektronikus alap. Hiába, aki Jon Lordra szocializálódott…

Még a S.I.P. produktumából hiányzott az a nagyon pici, megfogalmazhatatlan plusz, ami az előzenekari skatulyából való kikerüléshez kell, addig a Deals Death-ről, szinte bizonyos vagyok benne, hogy hallunk még. Ők az un. szimfonikus death metal képviseletében érkeztek Budapestre. A műfaj egy olyannyira letisztult változatát hozták bőröndjükben, hogy az még az én békésebb zenéhez szokott fülembe is belopta magát. Külön kiemelést érdemel a szimpatikus frontember, aki a kedvünkért nyelvünket is „megtanulta”: Magyarország, egészségedre – ez már két szó! Bizony, ennyire könnyű bennünket megfogni! A siker alapján egy utcáról becsöppent azt gondolhatta volna: ők az est főprodukciói. Nem maradhatott el a pogó-kör kialakulása sem.

Kétszázezer forint helyett maximum leb@szást kapok azonban, ha nem térek mindjárt az Amaranthe munkásságára. Viszont ők is csúsztak vagy negyed órát a „végleges” menetrendhez képest. Nem ösztökélte őket jobb belátásra a „mi a f@sz van” skandálás sem, más kérdés, hogy aligha értették. Addig is, nem törődve azzal sem, hogy a héten választás van (volt) Magyarországon, a Links 1 2 3 4 című Rammstein-nótát sugározták a hangfalak.

A fellépés végül hasonló jellegű, de már sokkal karakteresebb fényorgiával vette kezdetét, akár a Strato-buli keretein belül. Ahogy a My Bloody Valentine koncert esetében a bejáratnál ki volt rakva: füldugó használata javasolt, itt szemdugót kellett volna osztani. Vakítóan látszott, hogy a show nagyobb csarnokokra lett méretezve. De hát már az is bibliai csoda, hogy az erre az estére való jegymennyiség már napokkal korábban vevőre talált, hiszen kis hazánk polgárai honnan is ismerhetnék az ilyesfajta zenét? Bár, ha meggondolom, majdhogynem beleférne a Juventus rádió repertoárjába. Leszámítva azt a számunkra kedves tényezőt, hogy élőben (ismét leszámítva a gépi kütyüt) jóval karcosabban, kis túlzással brutálisan hasított az északiak zenéje.  

Az egyik rockstation-ös munkatárs – nevét, magánéletére való tekintettel fedje jótékony homály – arra biztatott, hogy figyeljem meg jól helyette is Elize kisasszonyt, fotósunk pedig csináljon róla sok-sok közeli képet. Igaz is: ha a csajoknak ott van Chad Kroeger (Nickelback), vagy Eric Martin a Mr. Bigből, nekünk miért ne lehetne ideálunk? Viszont én szégyellem magam, de olyan érzésem van mindig a hölgyike láttán, mintha valamelyik szakközépiskola padjából rángatták volna ki énekelni. Hasonlatomat alátámasztotta az ezen az estén több száz elmutogatott „szívecske” a nézők felé, akik ugyanilyen gesztusokkal viszonozták azt. Mikor Elize-nek semmi dolga nem akadt, lepacsizott, sőt, beszélgetett az első sorokkal, hogy meleg van, és hasonlók. Le is vette kabátkáját, haját kibontotta, ahogy eddig is. Hogy mindig meleg van-e Magyarországon, vagy ez leheletfinom erotika – maradjon az ő titka. Le kell szögezni: menedzser ide vagy oda, Elize Ryd semmi koncepciót nem követ, laza, mint egy bulizó szakközépiskolás csajszi.

Szóval inkább örökbefogadás vágyát váltja ki az emberből, mint másmilyet, és hogy nem egyedül én gondolkodom így, annak az a bizonysága, hogy egy rózsaszín plüssállatka is landolt a színpadon. A szőke szikla gitáros egyből felkapta, hogy segítsen neki lefogni a húrokat. A lányka egy kék vásznat is meglengetett – végül kiderült, hogy az egy svéd zászló szeretne lenni, melynek csak egyik oldalára varrtak sárga csíkokat.

Jake – „eminemes” megjelenése dacára – most is kellemesen visszafogott volt. Előadói stílusát a mi Pohl Misiénkhez (Lord) hasonlíthatnám. A dalok közt megpróbálta most is a szóvivő szerepét betölteni, külön szerencse, hogy ezúttal otthon felejtette a múltkor a Hunger előtt elsütött „are you hungry, Hungary?” poénját. Beérte azzal, hogy a dalok befejeztével good night Budapestet kiáltva levonulást mímelt. Ez viszont azért volt rossz vicc, mert bizony elég hamar eljött a búcsúzás ideje. Mondhatnánk: elfogytak a hadra fogható nóták. (Ez azért nem teljesen igaz, hiszen szinte a teljes Nexust előadták, még az első albumnak csupán a felét – én szívesebben sáfárkodtam volna másként az arányokkal.) A puskapor is elég hamar el lett lövöldözve: a „nexusos” Future on Hold után „kivégzésre került” az első album két nagy slágere, a Leave Everything Behind és az ezúttal Budapestnek ajánlott 1.000.000 Ligthyears. Az ilyesmit, a Hungerrel együtt, inkább a ráadásba várná az ember.

Másként is lehetett volna orvosolni a fiatal, lendületben lévő banda mivoltukhoz képest kevés, talán egy óra húszpercnyi játékidőt. Mondjuk egy-egy feldolgozással (átdolgozással az ő felállásukra) a kemény zene illetve a pop felől – ha már hallhatólag mindkét műfajt egyaránt kedvelik. „Ötletnek” adott volt egy dobszóló, majd a ráadásban (szintén nem túl eredeti megnyilvánulásként) egy hangszercserés támadás. (Legközelebb egy kicsit több fantáziát, OK?)

Összegezve: hat nagyon szimpatikus figurát – ZENÉSZT! - láthattunk e bolondok napi vigasságon a Club 202 színpadán, akik – a már-már régi Piramis koncerteket megidéző közös éneklésből ítélve – stabil rajongótábort tudhatnak maguk mögött hazánkban (is). Terjedelmi okok miatt lehetetlen minden tag hozzáállását kielemezni, de a lényeget abban látom, hogy sugárzott róluk: imádják, amit csinálnak. Ezt pedig hiába parancsolná nekik bármilyen menedzser.

Mégsem jutottunk közelebb a kérdéshez, hogy vajon ez-e a metal 2014-ben, és ha igen, vajon az jó-e nekünk? Most kéne egy kutya jó harmadik album, és akkor talán esélyes, hogy évtizedek múlva, ha a „tízes” évekről beszélünk majd, az Amaranthe kezdő története is beugrik a témáról.

FOTÓK: RÉTI ZSOLT. TOVÁBBI KÉPEK ITT.