Az angol Architects zenekarról írni hazánkban igencsak hálás feladat, mert a zenekart nagyon szeretik idehaza. Gyakran is járnak erre és általában remek hangulatban telnek ezek az esték. A legutóbb sem volt ez máshogy, sőt a zenekar a Facebook-on is külön kiemelte a koncerten teremtett hangulatot. Az új lemez, a Lost Fovever // Lost Together még március 11-én jelent meg, szóval némi csúszásban vagyunk, de ez a kritika nem maradhat ki, mert…

… ugyan személy szerint nem vagyok nagy metalcore rajongó, de amikor először hallgattam meg a lemezt, elsőre leültetett szépen, és azóta is bármikor előszedem, a hatás szinte ugyanaz: odabaszós kemény riffek, remek váltások és kínzóan jó énektémák. Ez lenne a rövid összefoglalása a lemeznek, de még mielőtt befejezném a kritikát, szedjük össze, hogy miért vagyok ennyire elégedett.

A 11 dalt tartalmazó hangzóanyag összesen nincs háromnegyed óra, de legalább nem töltötték fel üres és semmit érő nótákkal. Üresjárat nélkül 43 percet kapunk, és garantáltan nem hagyja az embert hidegen. Ez nagyrészt Sam Carter énekhangjának és az általa elővezetett témáknak köszönhető. Olyan átéléssel tolja a fájdalmas metalt, hogy szinte fizikailag érezni a tornyosuló „kín hegyeket”.

A lemez a bombaerős Gravediggerrel kezdi meg a gyötrelem útját. Kis torzított gitáros intro után kőkemény beköszönéssel indul a vágta, ennél hatásosabb albumkezdés nem igazán kell. Igazából nem vártam sokat a lemeztől előzetesen és valószínűleg ezért volt ennyire hatásos az első dal. Az Naysayer is nagyon emocionális, és kissé lassabb, mint a Gravedigger, inkább a középtempós zakatolás a jellemző rá, de megragadja az embert és magával rántja. A Broken Cross első húsz másodperces felvezetője után úgy csap homlokon, hogy mint nehézsúlyú bokszoló és a kiállások után ezt még néhányszor megkapjuk, bitang erős és letaglózó nóta, egyike a legjobbaknak a lemezen.

A The Devil Is Near csordaüvöltős startja meghozza a visszatérést a Gravedigger által vázolt tempóra. Kérdés itt sincs sok: kőkemény vadulás és ötletes megoldások. Ezt az ívet viszi tovább a Dead Man Talking, mint ha csak párban közlekedne ez a két dal, annyira hasonlítanak egymásra. A Red Hypergiant kiállása egy pillanatra megállj parancsol a lemeznek. A dal szövegét egy amerikai csillagász, tudós és ismeretterjesztő, Carl Sagan, adja. A szöveg mondanivalója igazán előremutató (~egyek vagyunk a bolygóval), és a hozzá írt zenei aláfestés is hangulatos.

Tökéletes felvezetése a lemez csúcsának, a C. A. N. C. E. R. című nótának. Talán ez volt az első dal, amit bedobtak a lemezről, és nem véletlen esett a választás erre, hiszen a dal a prototípusa a lemezen található daloknak, azt lehet mondani nagy túlzással, hogy ez a nóta az album kvintesszenciája.

A Colony Collapse újra a középtempós málházós ütemeivel és mély szövegével hitelesen festi a totális összeomlást, a kilátástalan jövőt. (Felmerül az emberben, ha a fiatalok ilyen sötéten látják a világot, akkor a jövő igencsak el lehet kefélve – és amúgy tényleg). A sötét jövőkép és a megdöglött múlt ábrázolása tovább két dallal vág utat a hallgató agyába. A Castles in the Air és a Youth Is Wasted On The Young nem sok reményt kínál, tovább nyomja az ember fejét a végtelen agóniába, de akármilyen ambivalens is, de igazán jól csinálják ezt a világvége hangulatot. Az album végére a The Distant Blue, ha nem is a heppi endet hozza el, de azért egy lépéssel a „minden-szar-mindennek-vége” előtt innen van. A dal amúgy eszméletlenül jó és az énektéma ismét a tökéletességet súrolja.

A Lost Forever // Lost Together mély és érzelem dús szövegei és persze hozzá ez az előadásmód (le)húzza az embert. Nem lehet az albumtól „csak úgy” búcsút venni. Hülye képzavarral az Architects egy olyan lemezt rakott le az asztalra, amivel falakat lehetne lebontani.

Nem született meg könnyen ez az írás, sőt ennek egy hónappal korábban kellett volna megjelenni, de egyszerűen annyi érzelem árad ebből a lemezből, hogy nem könnyítette meg a dolgom. Nem tudom, hogy mi inspirálta ezt az albumot, de remélem ebből a dühből és fájdalomból maradt a következő lemezre is, mert ez zseniális dolgokat hoz ki az Architectsből. Nyilván ez egyéni vélemény kérdése, de szerintem ez a lemez a banda egész pályájának legjobb lemeze. A többi lemezt mintha nem is ezek a srácok csinálták volna. Nálam az év metalcore lemeze eddig és ugyan sok van még az évből hátra – én meg nem hallgatok annyi metalcore-t – de a színtér egyik legjobbja lesz idén, erre fogadnék is egy kocka sörben.