Ha Magyarországon futball mellett rockzenére is lehetne fogadást kötni, valószínűleg tönkre mennék. Sokszor siker által kényeztetett nagy bandák betliznek, még a sors által vertek váratlanul összehoznak valami igen-igen jót. Ezen a pályán, úgy tűnik, tehetség, tudás és technika mellett sokat számít a dac, az alázat, vagy más esetekben ezek hiánya. Bevallom, a Uriah Heepre, akármennyire imádom életművüket, ezúttal egy fél eurót (vagyis fontot) sem tettem volna, vagyis a 2014-es lemez sikerére.
Némi gyomortáji rossz érzéssel nyugtáztam, amikor Trevor Bolder basszusgitáros halála után, Davey Rimmerel, azonnal turnéra indultak. Ilyen előzmények után a koncertezés ténye hakni-színezetet kapott. Lehet, hogy csak én láttam bele a „pecsás” fellépésbe, de a zenekart korábban jellemző őserő tavaly, bár kétségtelenül jelen volt, nem tűnt oly annyira természetesen belülről fakadónak, mint a 2011-es barba negrás buli esetében. A legfőbb konkurencia, a Deep Purple fellépésével egybe vetve pedig tovább erősödött ez a furcsa érzés, holott a nagy tesó három utolsó lemeze bizony – legalábbis szerintem – méltatlannak bizonyult a (h)ősidőkhöz, még a Heep valósággal szárnyalt ez idő alatt. De mostanság mintha ez utóbbi, Bernie Shaw által frontemberelt csapatot környékezte volna a letargia.
Zenész barátom, aki hangról-hangra betéve ismeri Mick Boxék életművét, esküszik rá, hogy a 2011-es Into the Wild minden idők legütősebb UH lemeze. Most abba ne menjünk bele, hogy akkor mit kezdjünk a ’95-ös Sea of Lighttal. A lényeg, hogy a ’14-es „termék” az Outsider még vadonba kalauzoló elődjénél is jobb lett!
Majd hogy nem tökéletes. A magam részéről egyetlen kifogást emelek: a túlságosan is ódon hangzás-világot. Mondhatná valaki erre, hogy mit várok egy olyan együttestől, mely éppen 45 (!) éve bocsájtotta útjára első albumát. Nos, várnék egy kis kísérletezést, kockázatvállalást, ahogy azt más, akár veterán bandák is teszik. Valahogy a Hammond-hegyek „látványát” a hetvenes évekhez kapcsolom, és nem 2014-hez.
No, de az élvezethez ez nem akadály! Mindjárt itt az első tétel, a Speed of Sound, mely amolyan Petra-módra, felemelően dallam-orgiás. Nem az agyba vagy a hallójáratokba eszi be magát, hanem egyenesen a szívbe. Bár a cím nem pont erre utal, de ezen a pontot szögezzük le: a sebesség e lemezen végig megvan, a torzító pedált is lábközelben tartja Mick Box. Ez a torzonborz emberke nem csak az egyetlen alapító atyaként van jelen a zenekarban, hanem – bár ez ezek után természetes – ő a produkció agya. És ő az az alkotó, aki nem izzad dalszerzés közben, kinek egyenest lelkéből tódulnak elő a dallamok. Az Outsider albumon mindez „látványosan” érződik.
Visszatérve a dalokra, másodikként itt van a One, azaz a One Minute. Dio Last in Lineja ugrik be róla, s ez mind hangulatilag, mind szerkezetileg értendő. Csodás lírai kezdés után középtempós málha. Az album bombasztikus energikusságára jellemző, hogy a balladisztikus elemeknek ennél több szerepük alig van. Tulajdonképpen az Anybody gonna help me? tölti be a „lassú szám” szerepkörét, de középtempós málházás utáni odab.szos refrén jellemzi a dalocskát. Fura egy ilyen lírátlan dalgyűjtemény a July Morning (vagy hogy újabbat említsek Trail of Diamonds) előadóitól, de ezúttal még ez is belefér.
Soroljam végig az összes tételt? Nem teszem. Mindegyikről ugyanazt írhatnám: klasszikus-esélyes! Első néhány hallásra talán csak a The Law tűnt ezen állítás alól kivételnek, de azután „ő” is beilleszkedett a sorba. Az első Uriah Heep lemez megjelenésének „tiszteletére” (mint említettem: 45 éve) a Rolling Stone magazin nem átallotta azt írni: „az első hangtól kezdve tudni fogod: soha többé nem akarod hallani”. Hiába a tiszteletet parancsoló laptárs neve, kénytelen vagyok 45 év elteltével így módosítani: „az első hangtól kezdve tudni fogod: mindig csak ezt akarod hallani”.
