Az ultratechnikás death metal kanadai élcsapatának, a Gorgutsnak a világ zenei életére gyakorolt hatása máris lemérhető azon, hogy napjaink egyik jól ismert német bandája az ő Obscura albumuk után nevezte el magát (két tagjuk technikusként dolgozott a legutóbbi Death To All Európa-turnén, sőt néhány dal erejéig színpadra is lépett – lásd a beszámolót) Magyarországon pedig létezett egy Stiff And Cold elnevezésű fanzine. Ez utóbbi tény láthatóan az újdonság erejével hatott a főnök Luc Lemay-re, de talán kicsit feldobódott tőle. Az alábbi interjúnak mindenesetre jókedvűen vágott neki...
A Gorguts története 1989-ben kezdődött. Világviszonylatban talán, Kanadában viszont mindenképpen az elsők között jelentkeztetek ezzel a fajta, egyszerre összetett és irgalmatlanul brutális death metal muzsikával.
Luc: Azt hiszem, Kanadában mi voltunk az első death metal zenekar. Előttünk már létezett az Oblivion, a Voivod és más csapatok is, de ők inkább thrash metalt nyomtak. Az ének persze náluk is nyers, death metalban viszont mi voltuk az elsők.
Idővel azonban egyre inkább a technikás játék és a progresszív elemek irányában billent el nálatok a mérleg nyelve...
Luc: Így van. Fontosnak tartottuk, hogy ne készítsük el kétszer ugyanazt a lemezt. Ezért aztán minden lemezünk más és más lett. A The Erosion Of Sanity után azonban ki akartuk rostálni a gitárjátékból a detah metal kliséket és nagyon is forszíroztuk a kísérletezést. Amint valaki hagyományosabb riffel próbálkozott, leállítottuk és nem is került ilyesmi a dalokba. Azon igyekeztünk, hogy új dolgokat építsünk be a zenébe, legyen szó lassú, súlyos témákról vagy blastbeatekről. Középutas, Slayeres tempók szóba sem jöhettek, nehogy újraírjuk az Erosiont. Így jött létre az Obscura hangzása. Azon szigorú szabályok eredménye volt, amelyeket azért hoztunk, hogy ne ismételjük meg, amit korábban már megalkottunk.
Ezzel együtt a From Wisdom To Hate egyszerre lett komplex, progresszív és kíméletlen, gyűlölettel teli. Volt ennek valami különleges oka? Netán kedvezőtlen fordulatot vett az életetek és ez ezzel járó dühöt akartátok kiírni magatokból?
Luc: Nem mondanám. A From Wisdom és az Obscura lemezek hasonlók. Az utóbbi talán kevésbé kaotikus, de a hangzást tekintve közel állnak egymáshoz. A Colored Sandsben ugyanúgy megvannak az Obscura és a From Wisdom To Hate összetevői, csak progresszívabban.
Ha már itt tartunk, éppen a Colored Sands albumot tartom a leghangulatosabb Gorguts anyagnak.
Luc: Abszolút így van. Úgy négy-öt éve történt, hogy rákattantam a progresszív zenékre. Azelőtt sosem hallgattam Opethet. A Watersheddel kezdve fedeztem fel őket és leástam a Blackwater Parking. Szóval nagy hatással voltak rám a Colored Sands írásakor. Akárcsak a Porcupine Tree, ami a hosszabb számokban és a különböző gitártónusokban mutatkozik meg. Nincs állandóan durván betorzítva a hangszer. Van, hogy tisztán szól, máskor épphogy csak van rajta egy kevés torzítás. Ettől lesz színesebb a hangzás. A hangom a régi és megmaradtak a blastbeatek is, csak több az ambient hatás az egészben.
Mi a Colored Sands központi témája?
Luc: Tibet. Az első négy szám a földrajzi szépségeiről szól. Aztán van egy dal arról, hogyan találtak rá a dalai lámára két-három éves korában, van egy dal a karmáról, a Colored Sands nóta témája pedig a homokból rajzolt mandalák rituáléja. Az instrumentális tétel és az Enemies Of Compassion a kínai invázióról szól, az Ember's Voice meg arról, hogyan áldozzák fel magukat nyilvánosan a tibetiek, így tiltakozva a kínai megszállás ellen. Az utolsó dalban, a Reduced To Silence-ben pedig az erőszakmentesség filozófiáját kérdőjelezem meg. Vajon segít ez az ottaniaknak tisztelni az ellenséget? De ez nem egy politikai töltetű lemez. Egy történetet akartam elmondani, amellyel aztán az emberek azt kezdenek, amit jónak látnak. Akár politikai kutatást is végezhetnek. Én nem akartam a kínaiakat rossznak, a tibetieket meg szánandónak beállítani. Mindenki tisztában van azzal, hogy ez egy szomorú helyzet, de nem akartam tiltakozni a lemezzel.
Mi inspirált a téma kifejtésére? Vannak ilyen vonatkozású személyes élményeid? Jártál esetleg Tibetben?
Luc: Nem. Ez egy érdekes történet. A barátnőm meglátogatta egy jó barátját és vitt egy ajándékot a gyerekeknek is, mégpedig egy kis halat. A srácokat hihetetlenül boldoggá tette ezzel, úgyhogy fogták a kifestőkönyvet és ajándékul megfestettek egy mandalát. A barátnőm utána hazajött és elmesélte az egészet. Én nem tudtam, mi az a mandala, úgyhogy kíváncsi lettem. Maga a szó is megtetszett. El is kezdtem kutatni utána az Interneten. Láttam olyan videókat, amelyeken szerzetesek rajzolnak homokmandalákat a padlóra. Rabul ejtett a téma és eldöntöttem, hogy a következő lemezt ennek fogom szentelni. Hát, így történt.
A lemezeitek között átlagosan három-négy év telt el. Mi ennek az oka?
Luc: Nálam rengeteg időt vesz igénybe a dalszerzés, nem szeretek gyorsan dolgozni. A Colored Sands esetében a zene született meg előbb és amikor minden összeállt, akkor álltam neki a szövegeknek. Azzal is úgy tizenöt hónap telt el, hiszen a téma hosszas kutatást igényel és rengeteg könyvet olvastam el. Bár elboldogulok az angollal, mégiscsak francia vagyok és tovább tart egy másik nyelven költői módon megfogalmaznom a gondolataimat, mintha angol anyanyelvűnek születtem volna. Nálunk Québecben nem mindenki beszél angolul, egyesek megmaradnak a franciánál. Én tizenéves korom óta beszélem az angolt.
Hogyan alakult ki a vonzalmad a technikás és progresszív zene iránt. Volt ebben szerepe a jazznek és / vagy a klasszikus zenének?
Luc: Nemigen hallgatok jazzt, nem is tudok valami sokat a műfajról. Én a meglepetésekkel teli zenét szeretem. Talán így tudnám ezt a legjobban megválaszolni. Szeretek kiszámíthatatlan dolgokat létrehozni és szeretem hangulatba hozni a hallgatót. A Colored Sands nem abban az értelemben komplex, mint a The Erosion Of Sanity. Az Erosion nagyon gitárközpontú és technikás, a Colored Sands viszont nyitottabb, valósággal lélegzik, nem zsúfoltam tele hangokkal. Mindig hagytam rajta elég időt ahhoz, hogy egy téma ki tudjon bontakozni, nem sűrítettem bele öt riffet egy percbe.
Miután a jelenlegi Gorguts felállás egyes tagjai olyan bandákban játszanak, mint az Origin vagy a Skinless, bizonyára rendesen képben vagy az aktuális színtérrel kapcsolatosan.
Luc: Igen, szeretek új bandákat meghallgatni. Nemrég a MetalSucks honlapot olvasgattam és valahol az olasz Nero di Marte zenekarról volt szó. Sose hallottam még róluk, úgyhogy rájuk kerestem és csodálatosnak találtam, amit csinálnak. Azonnal megszerettem a bandát. Még ugyanazon a héten megvettem a CD-jüket és amikor az Egyesült Államokban turnéztunk az Originnel, a Nero di Marte-t is meghívtam. El is jöttek egyenesen Olaszországból, hogy velünk játsszanak! Szóval állandóan keresem az új bandákat.
Kanada mindig is az egyéni hangzású, újító zenekarok otthona volt, kezdve mondjuk a Rush-sal. Aztán jöttek a többiek: a Voivod, az Annihilator és társaik. Ebbe a sorba szerintem a Gorguts is simán beleillik.
Luc: Így igaz. Mindig is voltak különleges zenekaraink, amelyek egyedien szólnak és zenei egyéniségnek tekintendők. Úgyhogy teljes mértékben egyetértek. Teljesen más a Cryptopsy is, a Kataklysm is, és az Oblivionra szintén ez érvényes.
A Death To All turné kapcsán: volt valaha a Death-tel közös koncert-vagy turnéélményed? Ismerted személyesen Chuckot?
Luc: Háromszor játszottunk velük. 1990-ben Montrealban és Torontóban, aztán a Symbolic turnéjuk idején 1995-ben ismét Montrealban. Vagyis háromszor találkozhattam Chuckkal. De épp csak köszöntünk és bemutatkoztunk egymásnak. Sosem ültünk le, hogy órákon át dumáljunk. A zenekarnak viszont mindig is hatalmas rajongója voltam, a Death miatt kezdtem death metalt játszani és nekem is ugyanazok voltak a céljaim, mint nekik. Szóval nagy mértékben inspiráltak.
FOTÓK: MÁTÉ ÉVI
http://www.gorguts.com
