Az Overkill több, mint 30 éve építi következetesen karrierjét saját egyedi thrash metaljára alapozva. Van-e lehetőség arra, hogy egy zenekar 30+ év után még mindig jobbat és újat nyújtson? A válasz egyszerű: igen. A kezdetektől fogva rajongója vagyok a zenekarnak és hogy őszinte legyek ez az egyik legjobb albumuk a teljes karrierjük alatt! Ez az album színtiszta Overkill: a basszus vaskos és fémes, a gitár dominál mindenek felett, a dobok lüktetően gyorsak, és az ének a korona az egész tetején. Az album hangos és határozottan "éles", ráadásul a WDA az előző lemeznél egy lépéssel továbbmegy sebesség és elevenség terén is.
Főleg az utóbbi fontos mert Bobby "Blitz" Ellsworth ma már nem maradéktalanul elégedett a The Electric Age-dzsel és kétdimenziós thrash lemezként beszél róla. Ezzel szemben az új lemezen az old-school thrash riffek mellé több rockos megoldás társul, persze azért továbbra is a thrash metalé a főszerep, de vannak változások amelyek alapvetően megkülönböztetik ezt a lemezt az előzőektől.
A lassú, fenyegető intro (XDM) után már a nyitó Armorist felvonultat mindent, amit szerethet egy Overkill rajongó és amely bemutatja mindazt, amitől jó az Overkill 2014-ben: tiszta fém a kezdetektől, a riffek és a kórus egyszerű és fülbemászó, a dob gyors és pontos, az ultra nehéz basszus frenetikus és a hang agresszív. Dave Linsk és Derek Tailer jóvoltából a gitárok egyaránt súlyosak és borotvaélesek. A Down To The Bone tartja a magas fordulatszámot és ugyanolyan fülbemászó, mint a nyitó szám, kicsit úgy hangzik, mintha lemaradt volna az Under The Influence lemezről... Az egyik kedvenc a "disznó" riffel induló Pig, ami megváltoztatja a lépést lévén, hogy közepesen gyors, az igazán emlékezetes és eszeveszett akkordok, valamint a feszes riffek tökéletes áradása és Blitz vokális teljesítménye itt az egyik legerősebb a lemezen.
Vannak olyan pillanatok, amikor a zenekar eltávolodik védjegyszerű thrash metal hangzástól, a Bitter Pill jó példa erre - még mindig úgy hangzik, mint az Overkill, de egy modern csavarral. Az album nem igazán hagyja, hogy magához térjen a hallgató, a Where There's Smoke és Freedom Rings, amely egy érdekes basszussal kezdődik és az album leghosszabb száma (közel hét perc), dühösek és mindkettő jó példa a tiszta Overkill-féle metalra. A King of the Rat Bastards pedig a setlistre kívánkozik a következő turnén, bár láthatnám-hallhatnám élőben!
A WDA ugyanolyan erősen végződik mint kezdődött, az In The Name egy fantasztikus heroikus himnusz (vagy harci dal?) a Bastard Nation folytatása biztos thrash alapokon nyugszik NWOBHM elemekkel vagy talán power metal hangulattal. Elemezhetném tovább minden dalt külön-külön részletekbe menően, de nincs gyenge pontja a lemeznek.
A gitárosok Dave Linsk és Derek "The Skull" Tailer csúcsformában, DD Verni és a dobos Ron Lipnicki pedig elemi erővel szolgáltatják az alapokat. Bobby Ellsworth hangja tiszta, és ismét elementáris erővel szól a hangszórókból. Az Ironbound és a The Electric Age által kitaposott ösvény folytatódott zökkenőmentesen, de a WDA nem folytatása vagy újragondolása a The Electric Age lemeznek, bár az albumok jól összevethetők, a WDA sokkal erőteljesebb (szerintem ezek is igazi remekművek, ült minden riff, dallam és a kellő keménység tökéletes volt, azért a kettő közül az Ironbound lemezt jobban kedvelem).
Még soha nem volt rossz Overkill album, különösen az elmúlt évtizedben, de ezzel az albummal az Overkill bizonyítja, hogy 30 év után még nem mutatja jelét az öregedésnek, hogy kompromisszumok nélküli zenekar, és amit nyújtanak az keményen ütő thrash a legmagasabb szinten. A zenekar még nem vesztett egyetlen csatát sem: a fehér ördög kinyitotta a fegyvertárát és bevetette a nehéztüzérséget. KÖTELEZŐ!
