Le kell szögeznem: rühellek lemezkritikát írni. Megjárom a poklok poklát, mire kiizzadok magamból bármit is, amiről aztán kiderül, hogy nem is úgy van. Ritka az olyan, hogy 1-2 hallgatás után bátran lehessen véleményezni, pontozni, és ezeken rendszerint el is vérzek, ezért úgy érzetem, ha már az univerzum egyik legjobb zenekarának az új lemezéről írok, megérdemli a többszöri nekifutást, ami így utólag nyerő ötletnek bizonyult, mert a TWGHBIHA (elbaszottul hosszú lemez cím ez asszem) nem könnyű. Nagyon nem az.
Hogy lehet jól kijönni jól ebből a szituból? 2001 Halloween-ján adta búcsúkoncertjét a seattle-i Murder City Devils, majd szétszóródva a szélrózsa minden irányába, kezdtek új életet. Nekünk pedig az a megnyugtató tény maradt utánuk, hogy egy hibátlan életművet zártak le egy hibátlan koncerttel. Minden csoda három napig tart, nekik ez öt év volt, mert 2006-ban bevállaltak egy koncertet, amivel jól feladták a leckét a rajongóknak. Elvétve feltűnt a nevük, de 2009-ig nem úgy tűnt, hogy ebből még lesz valami. Ekkor már egyre több fellépést vállaltak, majd 2011-ben egy két számos 7"-csel jelentkeztek, ami abszolút illeszkedett az addigi életműbe, főleg az Every Day I Rise, ami egy igazán tökös nóta. 2014-re pedig megszületett az új lemez, aminek már a rövidítését sem vagyok hajlandó újra leírni.
Az első reakciókat nem nevezném szélsőségesnek, egyöntetűen húzta le majd' mindenki. Nekem elsőre csak annyit sikerült kihallanom, hogy van benne valami mélység, ami eddig nem volt jellemző a brigádra, de ismerve Spencer Moody Triuph Of Letargy-ját, vagy Coady Willis zenekarait, ez azért váratlannak nem mondható, inkább csak furcsa. Lényeg a lényeg, jól lehúztam volna ezt a lemezt, ha elhamarkodottan ítélek, most viszont...
Csak megszülték az év lemezét! Persze ez távol áll a tökéletestől. Nem egy In Name and Blood, főleg nem Empty Bottles, Broken Hearts, nyomokban sem tartalmaz. Aki ezt várta, joggal csalódott. A Pale Disguise, ami elsőként jelent meg, a legrosszabb nóta, kézben a záró Don't Worry kétségbeejtően gagyi St.Paul and the Broken Bones áthallásával, de maradt még 6 nóta a következő kőrre, ami viszont minden egyes hallgatással egyre mélyebbre eszi magát. A Hey Playboy nóta egyszerűsége, hozzá Spencer mindent vivő hanyag énekével, a Non-participation zaklatottsága, csodás orgonafutamaival kitömve, és persze a többi nóta fékezhetetlen tökösségével, amit már megszoktunk, csak kicsit másként. A megszokás nagy úr, de ha létezik zenekar, akiknél kizártnak tartom, hogy anyagi érdek, külső nyomás hatására adna ki lemezt 13 (!!!) év után, az a Murder City Devils. Ez bizony kikivánkozott belőlük, kompromisszumnak még csak a nyoma sem érezhető.
Nem akartak egy új 18 Wheels-t írni, ez is pozitívum. Ahogy a Cruelty Abounds elindul, na amiatt már ez az év lemeze! Hivatalból annak kell lennie! És mi másért is rimánkodhat a magamfajta félkegyelmű, mint egy európai turnéért, amire rákölthetem majd a család összes vagyonát, hogy ott lehessek! Mind Isten kezében vagyunk, csak nem mindenki vesz róla tudomást. És ez jóóóóóóó! Ja, és ez a lemezborító még vagy plusz 15.000 pont!
