Csütörtökön a nélkülözhetetlen reggeli kávé és a zuhany után a hőségben nehezen vettem rá magam, hogy a tűző napon állva nézzem a koncerteket de a Ringworm és a Havok elég nyomós ok volt arra, hogy kora délelőtt folytassam a fesztiválozást. A cseh folk black metal Panychida koncertje alatt inkább inkább felfedeztem az erőd fesztiválozóknak megnyitott új helyeit, valamint megnéztem Axel Hermann és Godothor festőművészek kiállítását. Axel Hermann festette többek közt az In Flames, Iced Earth, Edguy, Morgoth és a Sodom lemezborítóit, érdekes volt néhányat eredetiben látni közülük.

Havok
Az újgenerációs thrash metal zenekarok közül az egyik legígéretesebb a denveri Havok. Míg a debütáló Burn mérsékelt elismerést szerzett nekik, az utolsó lemezüket különösen jól fogadták a rajongók és a kritikusok is és a Havok potenciálisan az egyik legizgalmasabb banda a thrash mai világában. A zenéjük alapjait a klasszikus '80-as évekbeli thrash metal adja, de a hangzás 21.századi. A koncertjükben pedig tükröződött minden intenzitás és az agresszió, amely az albumukra is jellemző. Az egészet kicsit döcögőssé tette David Sanchez gitáros/énekes politikai nyilatkozatai és a koncertet is megszakították valami tökfej miatt akit Sanchez küldött el melegebb éghajlatra, de ezeket leszámítva az a fajta Bay Area thrash metal szólt a színpadról -megőrizve a jellegzetes régimódi hangulatot és hangot-   amivel a Havok bizonyította, hogy sokkal több, mint egy átlagos thrash banda.

David Sanchez igazán tudja, hogyan lépjen kölcsönhatásba a közönséggel a tömeg megelevenedett a számok alatt, villámgyors gitárriffek, a hangzás tökéletes, Pete Webber dobolása különösen lenyűgöző gyors és precíz volt az egész buli alatt. Semmi újat vagy korábban nem hallottat nem produkált a zenekar, mégis ez volt az egyik legjobb thrash show amit a fesztiválon láttam.

Ringworm
Sokkal többen voltak mint vártam és a közönséget felvillanyozó zenéjük is súlyos volt és koncentrált, de úgy éreztem James Bulloch énekes kivételével a zenekar nincs igazán elemében a nagy színpadon, persze lehet, hogy csak a hőség miatt voltak kevésbé aktívak, mint a HC csapatoktól megszoktam. Egy klubkoncerten ahol közvetlenebb a kapcsolat a közönséggel bizonyára másképpen éreztem volna, de itt nem igazán jött át a "feeling", ráadásul azt vártam, hogy  a zenekar sokkal inkább hardcore, mint metal, de így is dobhártyaromboló hullámként csaptak át a közönségen. Ez persze nem azt jelenti, hogy rosszak voltak! A Ringworm 23 év után is megőrizte a hitelességét, még úgy is, hogy ezt a HC/metal  zenét olyan csapatok fejlesztették tökélyre mint a Hatebreed vagy a Terror.

Pentagram Chile
Fogalmam sem volt milyen zenekar a PC, pedig '85-ben alapított majd 2000-ben újjáalakított zenekar Latin-Amerikában és Chilében a műfaj egyik zászlóshajójának számít. A zenekarnak nem sikerült az a kiugrás ami a Sepulturának összejött, az első lemezük csak 2013-ban jelent meg! Röviden így jellemezném őket: rendkívül tömör death/thrash. Néha mintha kísértene a zenekar hangzásában a Sepultura Beneath The Remains korszaka és a Slayer, de ezt leszámítva erős és professzionális teljesítmény amit a színpadon nyújtottak. A zenekar szokatlan ritmusokat és motívumokat alkalmaz a zenéjében és ezeket koronázzák meg Anton ugyancsak a szokásostól eltérő szólói. Anton Reisenegger énekes/gitáros rendkívül magabiztosan vezényelte le az egész koncertet, pedig nem volt könnyű dolga hiszen a közönség nem nagyon ismerhette a számaikat.

Onslaught
A bristoli Onslaught ugyanabban a cipőben jár mint az első napon fellépő Flotsam &Jetsam, sosem kapták meg azt az ismertséget és elismerést ami járna nekik. Hiába sikerült kiválóan a legutóbbi lemezük is (VI), a veterán brit thrash bandát jobbára csak a leghűségesebb rajongók tartják számon. Ugyanazt a régivágású thrasht játsszák, pont annyi modernebb megoldással amennyi szükséges és jórészt a régi tagokból áll a zenekar is. Elképesztő intenzitás jellemezte az egész koncertet és a hangulatra, ennek megfelelően nem lehetett panasz, hatalmas circle pitek alakultak ki és akárcsak a Havok ez is igazi thrash show volt. A zene gyors, piszkos és tele van headbangelős tempókkal, mély basszussal, hol epikus, hol fogós riffekkel gyönyörűen ötvözve a régit és az újat.

Az ütős énekhangú Sy Keeler vezette elő a thrash metal himnuszokat, a basszusgitáros és dobos, Jeff Williams és Michael Hourihan nagyon precízen adták az alapokat nagy riffeknek, de a gitárosok jelenléte ellenére Keeler uralta a színpadot. A koncert nagyon masszív volt, jó keveréke a régi klasszikusoknak és újabb daloknak igazi old school thrash buli.

Siberian Meat Grinder
A Metalgate színpadnál nem volt könnyű kibírni egy-egy koncertet napközben, mert ugyan nem a tűző napon kellett állni, de a cirkuszsátor tökéletes szaunaként működött. Bent szinte nem mozdult a levegő de a közönséget ez nem nagyon zavarta, mert egy orosz (!) zenekar gondoskodott a fergeteges hangulatról. Elsőre hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy ez most poén, paródia vagy komoly zenekar.

A színpadon két énekes (Robert the Dark Shaman és Vladimir the Grand Tormentor) pörgött megállás nélkül és az egész zenekar olyan meggyőzően tolta a crossover thrasht mintha nem Moszkvából, hanem egyenesen Los Angeles-külsőből érkeztek volna! Hardcore és thrash jól eltalált keveréke amit a srácok vidáman, lenyűgöző intenzitással és sebességgel adtak elő. Különböző műfajokkal színezik a zenéjüket, érződik egy kis hiphop hatás és egy kis kikacsintás a Suicidal Tendencies felé, de megőrizték a punkrock egyszerűségét is. Az oroszok egy kicsit más felfogása, gondolkodása és humora megfűszerezi az egészet amitől nagyon szórakoztató a zenekar. Ezeknek a srácoknak sikerült mindent összehozniuk annak érdekében, hogy a közönség jól érezze magát, egy percre sem vált unalmassá a buli, már sajnálom, hogy a budapesti koncertjüket kihagytam.

Crowbar
Crowbar? Nem kérdés, kötelező! A valami technikai probléma miatt hosszúra nyúlt beállás után a zenészek besétáltak a színpadra és elkezdték  játszani anélkül, hogy egy felesleges szó esett volna és már a nyitó dal egyértelmű jelzést adott, hogy mire számíthat a közönség az elkövetkező kb. 40 perc alatt. Lassú, közepes és súlyos riffek, Windstein rekedt, karizmatikus éneke amely uralja a dalokat, thrash-szerű düh ugyanakkor meglepő sokszínűség és finom tempóváltozások. Megtévesztően bonyolult és könyörtelenül nehéz zene a Crowbar, fényes nappal élőben is sötét és nyugtalanító tud lenni és mégis tele van a szívvel és szenvedéllyel.

Vannak olyan zenekarok amelyeket szeretek közelről látni, ilyen a Crowbar is. Kirk vidám hozzáállása és az, hogy teljes mértékben átéli a zenét, a szövegeket átragadt a közönségre is. Ahogy körülnéztem azt láttam, hogy nincs olyan őrült moshpit mint más koncerteken, viszont a közönség szinte egy emberként bólogatott és élvezte a zenét. A rövidebb program ellenére a Crowbar nem hagyott kívánnivalót maga után.

Ezt játszották:
Conquering
Self-Inflicted
The Lasting Dose
Walk With Knowledge Wisely
Sever the Wicked Hand
The Cemetery Angels
Planets Collide
All I Had (I Gave)

Obituary
Már sokszor írtam, hogy a death metal nem igazán tartozik a kedvenceim közé, persze ez nem azt jelenti, hogy néha nem szórakozok jól egy-egy koncerten vagy nem értékelek egy jól sikerült lemezt. Itthon nem hallgatok death zenekarokat és magamtól nem biztos, hogy elmennék egy tisztán death metal koncertre. Egyetlen kivétel van: az Obituary. '89-ben a Slowly We Rot elképesztően extrém, brutális de legfőképpen újszerű volt. Talán azért tudott közel kerülni hozzám a zenéjük mert érződik rajta a Celtic Frost (nagy kedvenc!) hatása és nem az a túlpörgetett blastbeat-orgia mint más zenék. A magyarországi koncertjüket elmulasztottam, ezért hatalmas várakozással tekintettem a buli elé.

Mire az Obituary a színpadra lépett, a tömeg egyre csak nőtt, a zenekar pedig kijött és egyetlen percet sem vesztegetett, majd közel egy órányi tiszta death metal következett. A tökéletes Death Metal. Biztos voltam benne, hogy a koncert súlyos lesz de arra nem számítottam, hogy ennyire. Kezdve azzal, hogy a hangzás zseniális volt, hangos, de nem túl hangos, éles, így hallani lehetett minden részletet, minden egyértelműen hallható tökéletes összhangban volt és John Tardy reszelős hangja még mindig úgy hangzott, mint a lemezeken. Dübörgött a színpadról a tipikus Obi-hang: fojtott, páratlan hörgése, egyszerű szerkezetű számok, "egyenesen a lényegre" riffeléssel,  de a legfontosabb ami itt megvolt: a hangulat.

Egyik klasszikus jött a másik után, szinte nem voltak szünetek a dalok között. Persze profi zenészek, de meglepett, hogy mennyire profi az egész produkció, amelyről nem vonta el a közönség figyelmét pirotechnika vagy egyéb körítés. Az Obituary zenészei megmutatták milyen egy igazi élő legenda és azt, hogy továbbra is képesek bárkit lemosni a színpadról ha death metalról van szó. A koncert után a sikertől feldobva érkezett a csapat a dedikálásra, a jókedvüket pedig  tovább fokozta az elkötelezett és lelkes rajongók hosszú sora.

Red Fang
A Red Fang élőben nem olyan komolytalan, mint azt a vicces videóikból gondolhatnánk. Stoner rock vagy sludge? Szerintem ez továbbra is csak rock és kész. Semmi borongás vagy komor hangulat, fiatalos lendülettel, lazán elővezetett koncert volt a Red Fangé. Még sosem láttam zenekart ilyen szakadt hangszereken játszani, úgy festettek mint egy garázsbanda, de talán a kezdő punkbandáknak is újabb hangszereik vannak! De nem hangszer teszi a zenészt mert a Red Fang hanzása masszív volt.

A zenekar meglehetősen statikus és van egy határozott vintage hangulata az egésznek, de ez mind jó, a hozzáállás fiatalos és ott van a basszusgitáros/énekes Aaron Beam az egész fesztivál legkevésbé rocksztár külsejű zenésze, akinek lazasága a zenekar egyik legvonzóbb tulajdonsága, de a Red Fang lényegét a zsigeri ének a torzított (de nem túl torzított) gitár, basszusgitár, és a kiváló zenészek adják. Aaron egyértelműen a zenekar középpontja a többiek nem igazán kerültek előtérbe "csak" zenéltek és az összes trükköt felvonultatták a zenei arzenáljukból, mindezt rendkívül vidáman tették végig az egész koncert alatt. Az Obituary után ez volt a nap második 10/10-es koncertje!

Ezt játszották:
DOEN
Throw Up
Malverde
Crows in Swine
Blood Like Cream
Into the Eye
Wires
No Hope
Prehistoric Dog

Slayer
Az egész fesztivál headliner csapata most először lépett fel a Brutal Assaulton. Ugyanaz volt a program mint a Nova Rock fesztiválon, vagyis lényegében a Decade Of Aggression anyagát játszották el, amit a közönség lelkesen fogadott. Nincs színpadi show, helyette van a zenekar és könyörtelen, teljes gázzal száguldó agresszió. Paul Bostaph precízen hozta nagy elődje témáit és  izgalmas volt hallani nagyon régi dalokat, mint a "Black Magic" vagy a "Captor of Sin". Sajnos Gary Holt gitárját csak a szólók alatt lehetett hallani és ez egy kicsit levont az élvezet értékéből, de így is jó volt látni, hogy a zenekar összeszedte magát és már nincs nyoma a korábbi enerváltságnak, Tom Araya szeméből is eltűnt a megtörtség.  Azt pedig el kell fogadni, hogy a Slayer már soha többet nem lesz olyan mint volt. Egy korszak lezárult amiből a legjobb koncertekre és lemezekre kell emlékezni és várni az új albumot.


Children Of Bodom
Inkább csak kíváncsiságból néztem bele a koncertjükbe sok mindent nem tudok a zenekarról. Ezek a finnek nem voltak rám nagy hatással, csak néhány benyomás ami megmaradt a róluk: a zenekar tagjai láthatóan jól érezték magukat, nem vagyok rajongó, de nagyra értékelem, hogy a Bodom kijött és zúzott, jó volt nézni ahogyan Alexi játszik, tehetséges ráadásul jó énekes.

Architects
A brit post hardcore csapatot sem ismerem és a lemezeiket sem hallottam, de nagy népszerűségnek örvendenek-különösen a fiatalabbak körében-, mert hatalmas tömeget vonzottak és a fesztivál legugrálósabb koncertjét adták.

Khold
Még belenéztem a norvég zenekar koncertjébe is, de nem vártam meg a végét, mert hajnali 1/2 2 felé már elég fáradt voltam az egész napos fesztiválozás után...