Teljesen kiment a fejemből az utóbbi hetekben, hogy lesz ez a buli, de aztán szerencsére tegnap ismét beleakadtam a felhívásba, így egy hirtelen jött ötlettől vezérelve baktattunk le este a régi Közvágóhíd területén lévő R33-ba, mivel a tegnap délután óta, a Népligetben zajló metal fesztivál programját nézegetve elég gyorsan rájöttem, hogy azt nem kimondottan nekem szánják. Ez a koncert viszont egy tökéletes péntek esti programnak bizonyult így utólag, bár ismerve a fellépőket, volt azért egy olyan sejtésem, hogy kellően tarkón fog verdesni a kínálat.

A VL45 koncertjéről sikerült lecsúszni, így ők most kimaradnak a mesedélutánból - talán majd legközelebb. Egy ideje már nem jártam az R33-ban, szóval nem egyértelmű, hogy mostanság mennyire látogatott az amúgy tök hangulatos hely (régebben kevésbé tűnt annak), de ezen a rendezvényen eléggé tökig telt a koncertterem és az udvar is. Kérdéses, hogy ez mennyire szólt a bandáknak, illetve mennyire a buli ingyenes mivoltának (elég sokan üldögéltek kint egész végig), mindenesetre jó ilyet látni egy átlagos péntek estén egy kevésbé felkapott helyen, hazai zenekarok koncertjén.

A budapesti The Southern Oracle-t már egy ismertebb névnek tekinthetjük a hazai undergroundban: túl vannak egy bemutatkozó EP-n (még más néven), illetve két nagylemezen - a második kb két hónapja jelent meg [HTH/LTH] címmel, írtunk is róla, sőt, egy sok mindent összefoglaló interjú is készült a bandával. Az első két kiadvánnyal képben vagyok én is, az újat még nem hallottam (előbb-utóbb pótolom), de az mindig is egyértelmű volt velük kapcsolatban, hogy keményen mennek előre, próbálnak lehetőségeket teremteni maguknak és azokkal élni is, igénytelen szart pedig véletlenül sem akarnak kiadni a kezükből. Még ha ez különböző áldozatokkal is jár. Tíz óra környékén bele is kezdtek a produkcióba, a tőlük megszokott pörgős, energikus módon. Legutóbb tavaly a Hatebreed előtt láttam őket a Parkban - ez a kisebb színpad egyértelműen jobban áll nekik, mint a hodály a másik helyszínen. A hangosítás viszont sajnos nem igazán állt melléjük: végig enervált és aránytalan volt a megszólalás, ami elég sokat el is vett zene átütő erejéből, de erről ők nyilván nem tehetnek, és persze így sem volt élvezhetetlen a műsor. Az új dalok bővebb ismerete nélkül is elég egyértelműen érezhető, hogy zeneileg elindultak egy másik - mondhatni kevésbé kommersz - úton, ami sokaknak jobban tetszik, sokan meg köpködnek miatta; nekem személy szerint szimpatikus a húzás, még ha a régebbi, breakdown-orientáltabb nóták közvetlenebbül is hatottak koncerten. A produkció így is színvonalas és erős: látszik, hogy sokszor álltak már a színpadon, tudják irányítani a közönséget, nincsenek üresjáratok. Kókai Barnabás profi frontember, szétpörgi az agyát, és persze a többiek sem bénáznak a hangszereken. Kábé szűk háromnegyed órát játszhattak, a banda oldaláról nem igazán tudok belekötni semmibe, úgyhogy továbbra is csak azt tudom mondani, hogy megérdemlik a támogatást - nézzétek meg őket ti is!

Egy rövid átszerelés és némi pultos élet-halál harc után tizenegy körül már jött is a szintén budapesti Apey And The Pea, akik kapásból olyan elemi erővel baszarintottak bele a programba, hogy majdnem félrenyeltem a söröm. Őket utoljára a Crowbar előtt volt szerencsém elcsípni, és már akkor is csak pislogtam a koncertjükön, de erre most pár lapáttal még sikerült rátenniük a biztonság kedvéért. Ők ugyebár egyfajta southern metalos karakterű, irtó ádáz doomot játszanak, az aktuális felállásnak pedig némi csúszás után most jön ki a második lemeze, Hellish címmel. Az első, Devil's Nectar című album olyannyira magasra tette a mércét (értsd: hazavág, mint az állat), hogy ha ezt most sikerül túlszárnyalni - vagy legalább reprodukálni -, akkor még Lucifer is feljön a pincéből leosztani nekik a pacsit. A koncertet végighallgatva ("shoulderbangelve") pedig nagyon úgy tűnik, hogy így lesz. Az ő esetükben a hangosítás is a helyére került, így totál akadálytalanul dőltek a súlyos riffek az emberek arcába: gyakorlatilag nem volt, aki ne vigyorogjon/vicsorogjon vagy bólogasson ezerrel. Ez amúgy érthető: annyira mocsok durván szigorít a trió zenéje már alapjáraton is, hogy ha erre rádobunk egy akár csak közepesen korrekt megszólalást, már bele is tesz a cucc a padlólapba. Viszont mindemellett nem elhanyagolható tényező az sem, hogy egyszerűen halálosan profi mindhárom zenész: hiba nélkül, vérprecízen játszanak minden egyes dalt, ráadásul azonnal látszik, hogy szívvel-lélekkel benne vannak a zenéjükben. Prepelicza Zoli és Makai Laci marhára együtt vannak a ritmusszekcióban, veszedelmes alját csinálnak a nótáknak, amire Áron Andris olyat énekel és gitározik, hogy a könnyem kicsordul. Andrisunk amúgy a hangszeres oldalon túl is rohadtul érzi ezt az egész szerepkört: a dalok közben elég meggyőzően rajzolja a fordított kereszteket a levegőbe, vagdalja el ujjal a saját torkát vagy lövi fejbe magát ujjstukkerrel, vicsorogva, felemelt kezekkel gyűjti az éterben a sötét erőket, a veszélyesebb riffeknek meg konkrétan szalutál (de tényleg). Nem viccel, na. Közel másfél órát játszottak, ami voltaképpen a földbe is döngölte keményen a színpad előtt álló jó sok nézőt, szóval nehezen lehet azt mondani, hogy bármilyen formában is szegényes lett volna az előadás. Mindent egybevetve azt gondolom, hogy jelenleg ők az egyik legütőképesebb zenekar a hazai palettán, úgyhogy mindenképpen érdemes befektetni a lemezeikbe, a koncertjeik pedig abszolút élményszámba mennek. Imádd te is a riffet, ahogyan ők teszik!