„De sok baja van ennek” – gondolhatja (joggal) az Olvasó majd rólam, miután átrágta magát e véleményen. Én vagyok ugyanis a rockstation szerkesztőség fekete báránya (jobban mondva a fehér bárány a feketék közt), aki legszívesebben „no underground” feliratú pólóban sétafikálna az utcán, ha nem félne, hogy agyonverik. (De hát most is leírtam a szlogent, nem félek tehát, hú, de jó!) Viszont azt se komálom, ha tizedszerre is ugyanazt a lemezt próbálják eladni nekem, csupán más-más borítókkal, dalcímekkel, s néhány értékkel továbbugrasztott megjelenése évszámmal.

Sajnos az Accept esetében márpedig ez történik rendszeresen, s történt meg most is. Bár ez nem egy sporttudósítás, mégis kihirdetem annak a mérkőzésnek az állását, mely e német heavy alapvetés és volt énekesének saját magáról keresztelt, U.D.O. nevű csapata között zajlik: utóbbi áll nyerésre! Hiszen a bonscottosan „varjú-hangú” énekes 2013-as lemezén  a Basta Ya – Heavy Rain – Devil’s Bite hármas legalább valamifajta kísérletezési, előrelépési szándékot jelez.

Pedig az Acceptről írni bármilyen körülmények közt megtisztelő számomra. Életem első heavy metal élménye ugyanis akkor esett meg, amikor a kettőtől-ötig című rádiós kívánságműsorban Gálvölgyi János bekonferálta a Metal Heart című azóta klasszikussá érett dalukat – előtte és utána talán Boney M. volt meg Soltész Rezső. Bevallom, nem annyira az akkor még nyersnek tűnő hm-nóta hatott rám, hanem a benne vissza-vissza térő Für Elise betét. Megjegyzem: most a 2014-es lemezen pedig a Final Journey számban a Hattyúk tavának egy részlete bukkan fel a gitárszólóban.

Ezen kívül viszont „gótikus-misztikus” kórusok és puritán heavy metal betétek váltják egymást sűrű egymásutánban. Semmi több. Ezt csak úgy lehet élve megúszni, ha van a tarsolyban legalább négy-öt kutya jó nóta. Van? Fogjuk rá, hogy igen.

Mondjuk e jelzővel illethető a két dallamdús középtempó, a Dark Side of My Heart és a Wanna Be Free (fájdalmasan metálos címével). Igaz, „ők” is inkább csak refrénnel domborítanak, de ne legyünk telhetetlenek, jó dalok, és kész! Az „oroszos” hangulatú, de „kivételesen” mégsem orosz témájú Fall of the Empire is megteszi, akárcsak a Judas Priest feelinget árasztó 200 Years is. Ilyen dalokkal kellett volna televágni a lemezt, majd közéjük ékelni egy-egy Balls to the Wallt, vagy ne adj’ Isten Midnight Movert.

De amúgy tök mindegy, még ha nem is Helloween lemezről beszélünk (írunk). Az ilyen patinás, de a csúcson rég túljutott, és oda visszakapaszkodni esélytelen bandák esetében az új lemez csupán ürügy, hogy nekivághassanak a világnak (és hozzánk is elérkezzenek a turnéval). Csak annyit kell teljesíteni hogy életben maradjon a Legenda. Egy hazai klasszikust idézve: „éppen annyi kaja, hogy ne legyen baja”. Ez most itt megtörtént, ha több nem is.

Hallgassátok, mert elszórakoztat benneteket; kockázatmentes túlélési metal ez, de a lehető legjobban kivitelezve. Annyi a bajom, hogy amíg toltam magam előtt e kritika megírását, egyszerűen túlhallgattam a Blind Raget. És sajnos elég hamar ki lehet ismerni.