A kanadai hard rocker bandával nagyjából nyolc éve ismerkedtem meg, kolléga mutatta, ez volt a Gasoline album. Könnyen emészthető és dallamos rockzene, kissé jobban kapott el, mint gondoltam, nagyon sokáig pörgött, ahogyan a 2008-as Scars and Souvenirs is. Talán ez még jobb is lett, mint az előző. Aztán valahogy kikopott és a The Truth Is... már nem is volt meg, az új lemez kapcsán pótoltam. Az új lemez, ami a nyáron jelent meg Savages címmel. Igazából egy fasza kis egynyári lemez lett ez, és így az őszben jött írásnak lehet talán még létjogosultsága, hátha lesz még egyszer jó idő.

Szóval a képlet nem lett más, mint a korábbi lemeznél. Fülberagadós, jól eltalált dallamos slágeres nóták, jó nagy adag balladával, mert attól lesz vizes a lányok bugyikája. Persze itt-ott azért megfér pár keményebb, húzósabb nóta. Azért itt sem kell gondolni dupla lábdobos blastbeatek-re – magukhoz képes nézve keményebb. Jó háromnegyed óra, 13 habkönnyű dal, mire az ember leér a Balcsira, addigra meg is van a lemez szőröstől-bőröstől.

A lemez első fele kimondottan erős, jó hangulatú és van benne lendület rendesen. Az Alice Cooper-rel eladott címadó dalra nem mondanám, hogy az etap leggyengébb része, de azért lehetett volna acélosabb – a könnyen emészthető dallamvilága miatt cseng még mindig a fülemben -, de azért az öreg shock rockert engedhették volna közelebb a nótához szerintem. Az albumot indító Drown, a Misery Of Mankind és Salt In The Wound hármas viszi a lemez első felét a hátán, a Heavy sem rossz, de Blow és Panic Room kifejezetten üresjárat.

Az első felvonás kötelező lírája, az Angel nem is sikerült rosszra, de a One (ez már a második fele a lemeznek) a tipikus harmatos lepkefing kategória, majdnem elalszom rajta – skip. Ahogyan skip a Livin’ My Life Like A Country Song dal-ra is, mert semmilyen se. A World War Me-ről még csak-csak lehet pozitívumot mondani, de a lemez utolsó három dalát összességében simán le is lehetett volna kukázni. Egy dologra voltak ezek jók, hogy elcsesszék az album első felét.

Jól indul, de végtelenül unalmassá válik a Theory Of A Deadman idei lemeze. Biztonsági játékra ment rá a banda, ahogyan korábban is, de sajnos az ötletekből nem futotta most egy háromnegyed órányi ujjgyakorlatra, talán inkább egy jó fél óra volt ebben, nem több. A nickelbeckes Chad Kroeger által menedzselt banda lehozta azt a rizikó nélküli egységsugarú rocklemezt, amivel 2014-ben legalább be lehet ballagni egy kereskedelmi rádióba, hogy ’játsszák már szarrá ezt a mi lemezünket, mert ez itten kérem szépen ilyen divatos rockzene’.