Elkezdődött hát a fedett pályás idény. Mármint rockilag. Is. Talán jobb ez az időszak egy fokkal, mint az eklektikus fesztiválok szezonja, amikor az éppen ráérők szemét (fülét) az éppen fellépők kiszúrják egy best of show-val. Egy Barba Negrába mindenki az adott zenekarért (esetleg még az előzenekarok valamelyikéért) érkezik, a nép így egyet akar, s ebből lesz a felülmúlhatatlan közösségi élmény.
Oké, ha sok a színpadra lépő, kénytelen vagy azt is végigszenvedni, ami nem érdekel: fedett pályán nem lehet bebújni a sátorba, egyet futballozni, csobbanni, zuhanyozni addig, de legalábbis nem sok jót ígérően néznének rád a biztonságiak. Mégis: ezúttal kivételesen nem féltem a négy zenekaros esttől, mert mindegyik banda valamilyen szempontból érdekesnek tűnt. Egy valóságos zenei svédasztal várt ránk, még ha svéd zenekar konkrétan és kivételesen nem szerepelt a fellépők listáján. Izgulni valóm inkább média- butította népem okán lehetett: a sold out táblás Európa-turnénak lesz-e Budapest egyetlen fekete betűs városneve?
Aggodalmamat erősen csökkentették kalóznak öltözött fiúk-lányok. Gondoltam, vagy a Karib tenger kalózainak tizenhatodik részét forgatják a Barba Negrának helyt adó egykori ipartelepen (hisz’ már mindent nálunk forgatnak), vagy farsang van, vagy pedig – és ez a helyes válasz – léteznek még igazi fanatikusok. Csak, úgy látszik, a folk metálosok közt kell keresni őket.
Őszinte meghatódással vettem azt is, hogy a közönség jelentős része már a legelső zenekarra megérkezett. Ez is régi jó magyar szokás, hogy a facebookról lecsekkoljuk a nagy zenekar pontos kezdését, és hét perccel előtte beállítunk, hogy azért legyen idő még pisilni. Most végre, ha csak egy estére is, csatlakoztunk a teltházas és nyitott szívű Európához.
A Troldhaugen bizonyult a furák közül a legfurábbnak. Produkciójuk hangulatilag gyermekkorom mandulaműtétjeire emlékeztetett: az én időmben még éterrel altattak, s annak hatása eredményezett ilyen furcsaságokat fejemben, mint ami ezen a 2014-es őszi estén a fejemen kívül a színpadon történt. Groteszk muzsika groteszk figurák által elővezetve. Az énekesre például azt mondta a nejem, hogy pont úgy mozog, mint én, amikor táncolni próbálok. És ez nagyon súlyos vád.
A zenét viszont nem tudtam mihez hasonlítani, ezért gyorsan nyitottam egy új skatulyát „monkey metal” felirattal, és belehelyeztem a Troldhaugent. Később kiderült, hogy beletrafáltam, mert nélkülük is ez egy majmos este volt. De lehetett volna „mindent bele metalnak” keresztelni zenéjüket, ugyanis nemes egyszerűséggel minden stílust belepakoltak, ami az Ég alatt létezik. A zúzást hol egy ragtime-betét (!), hol disco music szakította meg. Elő is adtak egy death metalosított (asszem) Abba-számot, a Man of the Midnight-ot (férfiénekessel ez azért nem semmi). Egy szülinapi köszöntő is belefért (a gitárosé), miközben a magyar közönség a happy birthday to you-t harsogta, így téve emlékezetessé a zenekar számára is az estét. Üres perceimben azon gondolkodtam, hogy mégis mi az, ami megkülönbözteti a nyitózenekart a főzenekartól. Azt a választ adtam magamnak, hogy a refrén! A Troldhaugenbe is „csak” egy jó zeneszerző kellene, és ezzel az image-dzsel akár világhírűek is lehetnének.
Hogy stílszerű legyek, örülök, mint majom a farkának, hogy a death metal műfaja is kezd kiforrni azáltal, hogy keveredik más stílusokkal. Akár magáról a klasszikus zenéről, akár popról, akár hagyományos power metalról van szó. A Crimson Shadows az utóbbi elegyben gondolkodik. Ahogy az (nem tom miért, de) lenni szokott, egy piszkafa „kövérségű” fickó hörögte ki magából a szebbnél szebb death kliséket, majd a hangszeres szekció testes tagjai mintegy válaszképpen megadallamos refrénekkel toldották meg azokat. Kár, hogy a hangosítás úgy sikeredett, hogy a vokál mindent elnyomott. Az égdörgésszerű robaj mellett a szapora lábdob légyszárnyak csattogásának tűnt.
A Brainstorm (nomen est omen) agyas heavy metalja kakukktojásként viszonyult a program többi részéhez. Voltak, akik kifejezetten az ő kedvükért érkeztek (momentán én is), mások óvatosan a hátsó sorokból ismerkedtek az itt különösnek ható, a progresszív rock irányába hajló power metallal. Megint mások (nem túl józanok) pogó-kört alakítottak (talán szólni kellett volna nekik, hogy ez nem pont az a zene). Agyviharék dalról dalra fogták meg a közönséget. Ez köszönhető volt nem utolsó sorban a frontember Andy B. Francknek, aki a szakma egyik legszimpatikusabb arca. Hihetetlen karizmatikus egy pali, egyáltalán nem harsány figura, mégis mindenre rábírja a népeket. A Shiva’s Tearset a közönség soraiból énekelte végig. Lepacsizott mindenkivel, közös fotók tömkelege készült. Bár mindez nyilvánvaló, hogy nem spontán felindulás eredménye ez, hanem a shownak része, mégis sok mindent elárul egy énekesről, ha ennyire közel engedi magához (minden értelemben) az embereket.
Ami érdekes volt, hogy az utolsó két lemezt majdnem teljesen sutba vágták. A 2011-esről a klippes In these Wallsot eltolhatták volna legalább, de ez se történt meg. Az elvileg éppen bemutatandó Firesoul album pedig a címadóval képviseltette magát, és a friss kisfilmes, ám szerintem nem túl acélos …and I Wonderrel. A Firesoul viszont akkorát szólt, hogy érdemes lett volna bepróbálkozni még egy-két friss nótával. Ami viszont volt, az ott volt: például a másodiknak felvezetett Shiver egy sokkal pörgősebb verzióban került terítékre.
A kalózos főfogás taglalását had kezdjem udvariatlan módon a csalódásokkal - legalább túl leszünk rajtuk! Ahogy telik-múlik az idő, egyre jobban unom az Iron Maiden-típusú 90% show 10% zene összetételű koncerteket. De vannak olyan zenék, melyekhez igenis kell a vizualitás. Szerintem az Alestorm-féle bulizós programok nem állnak meg önmagukban. De semmiképpen sem ártott volna az összbenyomásnak legalább egy tetszetős háttérvászon – ha már a ’Negra kalózhajós freskóit éppen most festették le.
A hangzásban pedig az volt a hiba, hogy nem volt hiba. CD minőségben szólt a cucc, s talán ezért hiányzott belőle az a kis mocsok, ami érdekes módon pont stúdió-felvételeik sajátossága. A billentyűs effektek is kissé túl voltak hangsúlyozva – no nem azért, mert Christopher Bowes énekes (és skót szoknyás kalózkapitány) nyakába is lifegett egy dizájnosan összeszigszalagozott mobil-szinti, azt túl sok mindenre nem használta.
Egyébként meg jó buli volt! Back Through Time –idézhetnénk az egyik dal címét. Nem csak mert kampókéz is jelen volt a csápolók közt. Hanem ifjúkorom idején, valamikor a rendszerváltás táján történtek meg ilyen felszabadult hangulatú bulik. A tisztelt jelenlévők a tombolás mindenfajta módját elővezették az estén. Christopher pedig mindenben benne volt, adta a megfelelő instrukciókat a pogózást illetőleg. A Nancy the Tawem Wench alatt az első tíz sor „evezett”, azaz leültek a földre, s mintha egy hatalmas hajót próbálnának mozgásra bírni, „lapátoltak” a dal ritmusára. Különben meg alacsonyan szálltak a söröskorsók. Hiába a környezetkímélő, betétes műanyagkorsók, a bulizósabb természetűek csupán a nedű felét hörpintik ki belőle, a másikat korsóstul egyszerűen bedobják a tömegbe. Hiába vigyáztam, az utolsó dalnál csak fejbeku…dobtak. Bűzölöghettem hazáig.
Christopher barátunk pedig jó kapus módjára próbálta elkapdosni a színpad felé szálló ibrikeket, maradjunk annyiban, hogy nem férne be hazájának, Skóciának fociválogatottjába. Mielőtt valaki beijedne, közlöm, hogy két lány pedig a nézőtér közepére állított egy-egy széket, onnan figyelték – zavartalanul – a produkciót. Egészen másik két hölgy valahogy a színpadon termett, és ott táncolt, mialatt az Alestorm „Run to the Hills”-je, a Kellhauled harsogott a hangfalakból. A technikai személyzet – jó érzékkel – várt három-négy számot, csak azután tessékelték le őket a színpadról. A kalóz-kapitány Christopher, jó házigazda módjára, itallal kínálta a hölgyeményeket, de ha jól láttam, egyikük legalábbis el sem fogadta az invitálást.
Ahogy dalaik többségéhez passzol a dolog, az énekesnek elég volt kinyújtania kezét, és valamelyik technikus pillanatokon belül egy doboz sört illesztett bele. Nem véletlen, hogy a Rum című nótával zárt a buli. Ja, és lemaradt a zseniális paloma blanka átdolgozás, az I am acider drinker is. Nem baj, majd legközelebb!
Oh, Legjobb Majmot majdnem kifelejtettem! Ő egy báb volt Christopher kezén, „énekelt” is egy dalt (magyar – skót – hangja Ch. Bowes volt, aki mögé bújt). A kis jószág ékes magyarsággal mutatkozott be, Legjobb Majom néven!
FOTÓK: TÖRÖK HAJNI
