Tulajdonképpen nem kellett volna, hogy meglepődjek azon, hogy egyszer csak ott van velem szemben ez a lemez, hiszen több más, ezzel a csapattal egy időben és hasonló csapásvonalon garázdálkodni induló banda is aktivizálta magát mostanában, de mégis ez történt. Pedig Rey Oropeza és brigádja semmivel sem hagyott bennem kisebb nyomott, mint mondjuk a szintén a metál, a hardcore és a rap határait körbe - körbe ugráló Bodycount, vagy a Biohazard, hanem egyszerűen csak olyan régen hallottam róluk, és annyi minden történt a zenében azóta, hogy az új információk kezdték volna már kiszorítani a régit. Nekem egyébként az ezredfordulón megjelent harmadik lemezük, a Check Your People volt az utolsó, amit sűrűn pörgettem. Ezt aztán követte még egy lemez tíz évvel ezelőtt, a Universal és ezt követően feloszlott a zenekar. Aztán most, húsz évvel az első ezen a néven megjelent, a propán bután palackok erejével a köztudatba robbanó, gyilkos debütáló lemez után, két eredeti, és két visszatérő taggal, itt van egyenesen az angyalok városából a One Blood.

A két alapítótag, az énekes Oropeza tesó, és az album produceri munkáját is magára vállaló Brian Ares gitáros a megjelenést megelőzően is lenyilatkozták már, hogy tíz éve vártak arra, hogy összehozhassanak egy új Downset cuccot. Az pedig, hogy ennek az ügynek az érdekében korábban kivált tagokkal sikerült új szövetséget kötni, nagy erőket szabadított el a lemezen. Amit szívből készítettek, hogy megérintse más emberek szívét - mondták. Aztán pörögni kezd az első dal, az albumnak is nevet adó One Blood és valóban minden ott van benne ami miatt fontos lehet az új Downset. Az érzés, hogy a hosszú idő várakozása után újra testet ölthet ez a dühös lüktetés, a maga arcbamászó üvöltéseivel megtűzdelve a lendületesen ritmikus ütemeket. Harcias elegyben olvasztva össze a rap tudatmódosító mondókáinak csípős mivoltát, a hardcore családiasan, de csonttörő, csorda csürdöngölésével. Na meg az üzenet persze, ami a refrén szövegét hallgatva ezzel a lemezzel ugyanúgy azonnal összekapcsol - "One blood! United! One blood! United! One blood!" - mint ezen keresztül sok más lemezzel is, amikből néhány egyébként a csapat új klipjében elő is kerül, amit ehhez a nótához készítettek. Ezt az érzést pedig viszi tovább a többi dal is, amik stílusukban, felépítésükben, témáikban mint úgy követik a nyitótételt, mint ahogy az pontosan követi a Downset eddigi munkásságának receptjeit. Hol a rap / metal titulushoz is híven, több, inkább döngölős, középtempós riffet a gitár húrjairól a szövegek alá reszelve, mint a Without, a Champion, vagy az Its Your World. Hol pedig a punk gyökereket a fülbe taposó zabolátlan dühöngéssel, mint a Why We Can't Wait. Vagy éppen az olyan fogós, haragos kiáltványokkal, mint a Passion és a Know Me, amik nálam a címadó dal után, a lemez dobogósai lettek.

A One Blood semmiképpen sem a Downset egy új arculatának a kialakításáról szól, de egészen biztos, hogy nem is ezt célozta meg ez az anyag. Ugyanazt nyomják nagyjából ezen a lemezen is számról - számra, mint az ezt megelőző négy korábbi korongon. Tehát szigorúan kritikai értelemben, ezt mindenképpen fel lehetne róni nekik negatívumként. Viszont amiben ezek a fiúk utaznak, az nem is a kísérletezésről és az ötletek végtelen tárházáról szól, hanem sokkal inkább a haragról, amit valahol ki kell nyomni, és a hűségről a műfaj felé, ami ennek mindig teret enged és biztosít. Ezt én pedig még akkor is értékelem, ha az az égetően forradalmi szájíz nem is maradt az album után, mint amit akkor éreztem azon a bizonyos 95 - ös Pecsa beli koncerten - amin mindenki ott volt - mikor másztam ki a küzdőtérről az Anger után. Egy szónak is száz a vége, egy vasárnap délelőtti bringázáshoz a templomból hazatérő nyugdíjasok között szlalomozva, vagy egy hajnali ötös buszozáshoz a drága jó munkahely felé, még tökéletes lesz ez a motyó, mert ha mint mondtam nem is rendkívüli, azért az állóvizet még megkavarja.