Teljesen véletlenül láttam meg ezt a zenekart a Facebook-falon, a hülye név meg annyira vonzotta a tekintetem, hogy muszáj volt rákattintani. Aztán rendesen rajta is maradtam egy időre a banda Youtube linkerdején. Röviden annyit érdemes róluk tudni (már ha mást is elkerültek eddig a lemezeik), hogy 2003-ban alakultak Dallasban, hárman vannak, ez az ötödik albumuk, és doom/stonert nyomnak, a tunyábbik, lusta fajtából – egész jól. Nevüket egyébként az eredeti Hawaii Five-O sorozatból merítették, amelyben az egyik fő gonoszt hívják így.
Ebben a stílusban szerintem régóta nehéz bármiféle újdonságot felmutatni, hiszen a tipikus riffek egy jelentős része már a hatvanas évek óta forog közkézen, ellenben ettől még bőven lehet jó dalokat írni az agyonhasznált eszköztárból is. A hangsúly inkább azon van, hogy a zenészeknek sikerül-e megalkotni azt a bizonyos lebilincselő légkört, amitől a hallgató percek alatt válhat hajlamossá beleszarni az egész világba. A Wo Fat pedig simán képes erre.
A műfajkört alapvetően a doom irányából közelítik meg vontatott, repetitív riffek garmadájával, a sludge morcosságáig viszont már nem igazán merészkednek el; helyette inkább pszichedelikus és/vagy stoner/desert rock elemekkel színesítik a képet helyenként. Így egy kellő súllyal bíró, de mégis laza, könnyed mixtúrát kapunk.
A nyitó The Conjuringgal bele is durrantanak a közepébe: nyúlós, belassult rifförvény lehangolt gitárokkal, torz basszussal: instant bayou-élmény, az ember már látja is maga előtt az alábbi képet; kapásból talán a legjobb dal a lemezen. A nóták hosszát egyébként nem viccelték el: összesen öt szerzemény szerepel a korongon negyvenhét percben; a legrövidebb hat és fél, a leghosszabb tizenhét perc. A Read The Omens a lendületesebb fuzz-rockos nyitás után sunyi, alattomos refrénjével szakít nagyot, aminél meg is jegyezném, hogy Kent Stump énekes-gitáros ugyan közel sem a legnagyobb doom-énekes a történelemben, de bőven van fantázia az énekstílusában, és nem egyszer köszönhet hangjának kimagasló pillanatokat a zene.
A Pale Rider From The Ice-szal elég masszívan sikerül ráültetni a lemez közepét a tőzeglápra: jó szemét módon mossák bele a koszos riffeket az ember agyába, hogy aztán kisvártatva a Beggar's Bargain gyorsan felrázhasson Clutchos lazulásával. Bőven ez a legkönnyedebb tétel az albumon – nem is árt egy kis fellélegzés. A kegyelemdöfés a záró, több mint negyed órás Dreamwalker, aminek a megírásakor érzésem szerint rendesen rászaladhattak a kábszira, itt ugyanis kíméletlenül elszabadul a pszichedélia. Ha nem figyelsz, a hangulatilag gondosan felépített, széteffektezett, irgalmatlanul elszállt dal a játékideje végére elég könnyen gyárt belőled nyálcsorgató, üveges tekintetű plafonbámulót.
A Wo Fat brigádja meg sem próbálja újradefiniálni vagy megreformálni a műfajt, viszont remekül boldogulnak az atmoszférateremtéssel, és akár még változatosnak is nevezhetjük a zenéjüket – persze szigorúan a stílus keretein belül értelmezve. Kapaszkodó bőven akad a nótákban, a porszívó-hangzás is stimmel, a borító is szép (a régiek mondjuk talán jobban passzoltak, pl. a 2011-es Noche Del Chupacabra frontja), szóval mindent egybevetve, ez egy abszolút életképes és szórakoztató korong az amúgy eléggé zsúfolt doom undergroundban.
