Pár héttel ezelőtt itt az oldalon volt egy gyűjteményes összefoglaló arról a tíz lemezről, ami a legnagyobb hatást gyakorolhatta a mindenkori metál zenék életére. Ez pedig tudom persze, hogyha valóban mindössze csak néhány lemez megnevezésére ad lehetőséget, abba nem férhet bele más, mint a műfaj legfémesebb értelemben vett szupersztárjai. Bennem azonban - miközben a listán szereplő abszolút hagyományos metálban utazó ikonok borítóit néztem - azonnal az a kérdés merült fel, hogy és mi van azokkal a klasszikus kereteken túlmutató, de megkerülhetetlen, elvetemült kísérletekbe bocsátkozó bandákkal, akik akár még magukra se gondolnak metál csapatként, mégis Megatron mennyiségű erővel hatottak a műfaj egészének legnagyobbjaira is. Aztán a következő pillanatban már át is égett rajtam a Godflesh neve. Ami talán nem is név, hanem már sokkal inkább fogalom.

Hiszen az egykor a Napalm Death Scum című lemezét is részben felcincáló Justin Broadrick, aki az énekért és gitárért is felelős monomániás agy, és a legdurvábban lehangolt basszusgitáros G.C.Green által alkotott brit formáció pontosan ilyen. A zenei élet legmélyebb, leghidegebb rétegeiben terjengő szenny, ami időnként mégis képes volt felszínre törni. Például rögtön az első Streetcleaner című, azóta már kultikusként aposztrofált albumukkal. Feltörni és alattomosan fertőzni a morózusan maró atmoszférájával. Beleszivárogni a legfensőbb rétegek azon csapatainak hangzásába is sokszor, akiknek a nevét a kilencvenes években - legalább a szembejövő pólókról - az is ismerte, aki egy Balatoni vurstliban, műtetkóval a kezén kereste akkoriban az eurodiszkós életérzést. Na de semmiképpen sem szeretném elviccelni ezt a bevezetőt, mert a Godflesh sem volt soha könnyed vagy vicces. Sem a huszonöt évvel ezelőtt megjelent debütáló lemezen. Sem pedig most, a talán pont a kezdetek emlékét életre keltő hetedik, új A World Lit Only by Fire címet viselő anyag.

Egy az énekessel készült korábbi interjúban olvastam valahol, hogy szerinte minden zenekar veszít az erejéből és felhígul valamelyest a második, harmadik albuma után. Aztán, hogy ez önkritikus magyarázat volt - e akár arra, hogy miben különbözik az abszolút azonos csapásvonalat szaggató első három, és az utánuk következő, külön - külön kissé más kísérleti eljárásokon áteső utolsó három Godflesh lemez, azt mindenki döntse el maga. Viszont az mindenképpen kiderült az interjúból, hogy ezek szerint ennyit, vagyis több mint tíz évet kellett várni ahhoz, hogy újra izgalmasnak tűnjön a srácoknak belegázolni ebbe a dübörgő, fémes szürke, ködösen, kásásan elridegedő mocsokba. Ezt az elhidegülést és egyben visszatérést a kezdeti idők lecsupaszított, nyers, gépies hangzásához vetítette előre a pár hónapja megjelent Decline and Fall kislemez, és ez ismétlődik az új album minden egyes tételében. Kíméletlen dobgépek zakatolása rágja a sejtelmes effektekkel sokszor morajlásszerűvé összemosódó gitárokat. Miközben az ének hol megpróbál megharapni, hol pedig olyan, mintha valami elhagyatott kórház alagsorának koszos csempéiről visszhangozna vissza.

Az albumnyitó New Dark Ages című szám azonnal bele is kapaszkodik két kézzel abba a jól ismert középtempós döngölésbe, ami mellett szinte végig konokul kitart ez a lemez. Az erőteljesen daraboló dinamika pedig az első négy számban egy percet sem enged bármiféle szétfolyásnak, elszállásnak. Üresjáratoknak meg pláne nem. Ebben egyébként a Godflesh markánsan különbözik a többi Industrial Metal csapattól. Sosem hagy el egy bizonyos sebességhatárt. Pontosan ezért meglepetés a lemez felénél a Curse Us All, ami egy gyorsabban őrlő zúzás. A kedvenc nálam mégis az utolsó beszédes című Forgive Our Fathers - t megelőző Towers of Emptiness. Ami az egységes masszává összeolvadó tételek közül talán egyedül is önmagában hordozza mindazt amitől olyan gyilkos ez a lemez. Másrészt pedig a vegytisztán kihallani belőle azt a visszanyúlást a korai anyagokhoz, amiről fentebb beszéltem. Habár tudomásom szerint az albumot csak úgy mint a EP - t Justin Broadrick házi stúdiójában vették fel, és a korábbi nagy istállóhoz képest most a saját kiadója az Avalanche Recordings jelentette meg a lemezt, ez a hangzásban sehol sem hátrány a korábbi cuccokhoz képest.

Ez a zenekar mindig nehezen emészthető dolgokat csinált és ez most sincs másképp. Energikus, feszes, kattogó, de túl sötét ahhoz, hogy feltöltsön. Sokkal inkább szólít meg olyan tartalmakat bennünk, amik elől mindannyian menekülünk, és épp ezért inkább valamifajta érzelmi kimerültség az, amit maga után hagyni tud. De ha már sejted, hogy az élet nem csupán tanga bugyi és tollaslabda, és szereted ahogy ezt egy terjengő szenny szerű zene megtudja mutatni neked, akkor az új Godflesh megint a te lemezed. Meg az enyém is.