Hónapok óta vártam már ezt a napot, hiszen ha a svéd death metalnak ilyen kaliberű úttörői gurulnak át hozzánk, azt elég nehéz figyelmen kívül hagyni. Részemről már csak azért is, mert az Entombed 2009-es magyar bulija az egyik legkedvesebb koncertélményem a nem kevésből, amin volt szerencsém jelen lenni, szóval a duplázás egyértelmű volt – a Grave-nél jobban passzoló partnert meg aztán tényleg elég nehéz lett volna felhajtani a szcéna jelenleg is aktív bandái közül.
Kicsit késve sikerült a Dürer Kertbe érni, de három dalt még épp elcsíptünk az Implode nevű, a többiekhez hasonlóan – micsoda meglepetés – szintén svéd előzenekarból. A hallottak alapján szívtam is a fogam, hogy már megint elbénáztam az időben érkezést, mert amúgy elég hatásosan és profin nyomták az alapvetően göteborgi ihletettségű, de kicsit morcosabbra vett témákat fiatal koruk ellenére is. Aki komálja az ilyesmit, nyugodtan nézzen utánuk, az újító szándék hiányában is tehetségesek, bár itt kicsit azért kilógtak a sorból (ami engem mondjuk egyáltalán nem zavart – bőven hozták azt, amit egy felvezető bandának kell).
Mindezek után át is suhantunk a merch pulthoz, ahol meglepetésemre totál barátságos árak fogadtak (mostanság sajnos elég ritka az ilyesmi, de ez van, ha a forint sehol nincs az euróhoz képest...), úgyhogy a lemezajánlóban tett ígéretemhez híven fel is került az új 'Tombed vinyl a polcra – ennyiért dőreség lett volna ott hagyni (ahogy elnéztem, a buli végére el is fogyott az a néhány, ami még megvolt a készletből). A 2009-es akciónál még meglepődtem, és egy kis ideig bosszankodtam is, hogy a kisterembe került a rendezvény, viszont ez akkor végül abszolút pozitívan járult hozzá a hangulathoz, szóval ezúttal már csak jóleső mosollyal konstatáltam, hogy L.G. Petrov taknyos izzadsága megint a pofánkba fog fröcsögni.
Egy minimális csúszás volt az estében, de igazándiból nem is nagyon néztem az órát, mert egyrészt az idő pont nem érdekelt, másrészt rászaladtam néhány sörre is az események közepette, szóval még annyira sem érdekelt. Hamarosan kezdett is a Grave, 100% sallangmentesen, hogy néhány dal leforgása alatt klasszul bele is darálják a parkettába az egészségesen megtelt kistermet. Mindenki tudja jól, hogy az 1988-ban alakult banda sosem a cizellált fogalmazásmódjáról volt híres, a tahózást viszont roppant magas és kiegyensúlyozott színvonalon űzik a kezdetek óta és szerintem igazából nem is kéri rajtuk számon senki a progresszív kísérletezgetést.
Bár az eredeti felállásból már csak az énekes/gitáros Ola Lindgren van a zenekarban, a jelenlegi tagság sem botkezű balf*szok gyülekezete: Dismember, Nifelheim, Centinex, Demonical – ilyesmi brigádokban játszottak/játszanak. Természetesen mindegyiküknek a csuklójában van a műfaj, nem kérdés, hogy tökéletes csapatot alkottak a főnökkel. Különösen a basszer, Tobias Cristiansson volt elemében: pózolt ezerrel az első soroknak, közben meg felváltva vigyorgott/vicsorgott. Mit lehetne róluk mondani? Túlelemezni egyszerűen nem lehet a zenéjüket, elemi erővel hasít a produkció és ennyi – nem véletlenül vannak ott a műfaji mezőnyben, ahol. A közönség meg élvezte (ahogy elnéztem, voltak azért jó néhányan, akik elsősorban miattuk jöttek el a koncertre).
Újabb átszerelés, üldögélés az udvaron, az asztalokon talált két évvel ezelőtti Hammer-ök gyors átbogarászása, a pult statikájának szakszerű biztosítása, és mintha csak két perc telt volna el: már zörgött is az Entombed A.D. (Rühellem leírni ezt az utótagot, de ha már Alex Hellid így kib*szott velük, kénytelen vagyok). A fülledt helyiségnyi ember pillanatok alatt vette át a ritmust, (annak ellenére is, hogy az új lemezen szereplő Kill To Live-vel nyitottak), a folyamatosan előkerülő klasszikusok pedig csak tovább hergeltek mindenkit. Be is indult a jó kis mozgolódás (vigyázva egymásra, ugyebár...) a bandán pedig azonnal érződött, hogy csúcsformában van, pedig ez már a sokadik estéje volt a turnénak. Nico Elgstrandon rögtön látszott, hogy sokkal felszabadultabb gitárral a kézben, mint bőgővel, és már e rövid idő alatt is totál összeszokott párost alkottak a nemrégiben ötödik tagnak felhajtott Johan Janssonnal. Marha jó látni, amikor egy veterán brigád ennyire élvezi a zenélést – megfáradásnak, unottságnak nyoma sincs, s persze gondolom az is jót tesz, hogy a megszokott szerzemények mellé végre újakat is csempészhettek (A Back To The Frontról volt még Pandemic Rage és Second To None is).
Elmaradhatatlan volt persze az I For An Eye, a Left Hand Path, a Wolverine Blues, a Stranger Aeons, Chief Rebel Angel, Damn Deal Done, satöbbi. Két dolgot sajnáltam: a To Ride, Shoot Straight And Speak The Thruth-t kissé átértelmezték, ami nálam nettó szentségtörés, és nem hangzott el az új lemezes Eternal Woe, de aztán gyorsan túl tettem magam ezen a hirtelen jött tini-hisztin. L.G. Petrov hangja és színpadi jelenléte továbbra sem képes megkopni, egyértelműen látszik, hogy ő erre született és amíg bírja szusszal, tolni fogja a szekeret. Roppant gyorsan röpült el az ő szettjük is, és nem úgy tűnt, mintha bárki is keserű szájízzel távozott volna a helyszínről. Saját szemszögből ismét egy fergeteges hangulatú koncertet produkált az Entombed (és persze a Grave is), a hangosítás korrekt volt (épp annyira koszos, amennyi kell is az efféle zenének), a közönség pedig kulturáltan szórakozott, úgyhogy egy szavam sem lehet – legközelebb is ott leszek.
Köszönet a Hammer Concertsnek a buliért, az Entombed képeket pedig Máté Évi kattintásaiból szemezgettük.
