Jól csengő nevekből álló, igen impozáns, ízig-vérig old school death metal felhozatal és már-már nevetségesen olcsó beugró – el is kelt az összes jegy, még jóval a buli előtt –, sőt a merch-öt is „jóárasították”. Ez ám a rajongóbarát hozzáállás! Szeretjük, amikor minden passzol!..

Aztán kiderült, hogy csak majdnem minden passzolt, mert az Incantation hányaveti hangzással elsikált, meglehetősen monotonnak ható szettje nem volt valami felemelő indítása az estének. A veterán John McEntee (1989 óta űzi az ipart!) és társai eltökéltsége maradéktalanul „lejött” a színpadról; kétség sem férhetett ahhoz, hogy meggyőződésből játszanak. Emlékezetes pillatanokból azonban viszonylag keveset tudnék felidézni. A nagy csépelés közepette talán javára vált volna a műsornak több, az Oath Of Armageddonhoz hasonlóan lassú témákra épülő szám. Utólag azt mondom, a Soulburn vagy a Vallenfyre – ők a turné más-más szakaszaiban csatlakoztak be nyitózenekarként – felbukkanásának jobban örültem volna.

A Morgothot viszont az itt látottak alapján a jobb napjaikon sem lennének képesek megszorongatni az amerikaiak. Így meg pláne erősnek bizonyult a kontraszt a két csapat között (bármely szempontból, de főképp a hangszeres teljesítményt tekintve). Mi több, a három fellépő közül Marc Grewe-ék szóltak a legjobban. Az énekes olyasmi látványt nyújtott ugyan, mintha a banda tétlen éveit aluljárókban csövezve töltötte volna, frontemberként ellenben nagyon élt és a hangja is bestiálisan dörgött. Rokonszenvemet csak tovább növelte, hogy a friss God Is Evil nótát a népes magyar különítménynek ajánlotta. Újdonságként elhangzott a Die As Deceiver is, ám e kettőtől eltekintve pazar old school programban volt részünk az 1993-as Odium két tételével bezárólag (a death metaltól messzire elrugaszkodott Feel Sorry For The Fanatic anyagának teljes mellőzésével persze). A legnagyobb arányban a Cursed albumról válogattak a németek, a záró Pits Of Utumno meg egyenesen 1988-ból, az első demo idejéből származik. A rendelkezésre álló közel egy órát ennél töményebben és tartalmasabban aligha lehetett volna kitölteni.

A Bolt Thrower, amely immár fennállásának harmincadik évéhez közelít, az állandóságot képviseli a műfajban. Nyilván nem ők az egyetlenek, akikről ez elmondható, de náluk ehhez egyedülálló következetesség is társul. Mit nekik bármilyen hosszú idő az utolsó album óta? Egy már megírt, komplett lemezanyagot vágtak ki a kukába zokszó nélkül, mert úgy ítélték meg, nem ér fel az előzőhöz. Turnézni azonban jeles évforduló vagy új album nélkül is tudnak és az a kitörő üdvrivalgás, amellyel az Arena nagytermét megtöltő tábor fogadta a jó öreg brit kocsmásokat, önmagáért beszélt.

Az állandóságra visszatérve és a zenekar védjegyéül szolgáló háborús témákhoz illeszkedő hasonlattal élve: olyan a zenekar, mint egy ősidők óta rendíthetetlenül álló és mindmáig bevehetetlen erődítmény. Az idő múlása ugyan észrevehető rajta a tagok egyre barázdáltabb ábrázatán, ezek azonban csupán külső jegyek és ettől az erődítmény semmivel nem lesz kevésbé masszív. Ez tükröződik a minimális színpadi akcióban is. Egyedül Karl Willetts vokalista mozog, miközben a Gavin Ward - Barry Thomson gitárduó és Jo Bench bőgős tiszteletet parancsoló módon dönget egyhelyben a Martin Kearns dobos diktálta ütemekre. Ám ezzel a szigorral ellentétben Karl frontemberi ténykedéséből és egyéniségéből folyamatosan az sugárzik, hogy a fickó az egész világot a keblére ölelné. A színpadmászókkal meg is tette, ami azt illeti. Jó, a túláradó szeretet azért nem csapott át bohóckodásba...

A hadigépezet mindeközben megállás nélkül nyomult előre. Vagyis a War - Remembrance kettős nyitányával kezdve jószerivel szünet nélkül sorjáztak a „katonai indulók”: Mercenary, Cenotaph, No Guts, No Glory, The Killchain, meg a többi. A Powder Bunrsszel záruló sztenderd műsort bőséges ráadás koronázta meg, először az At First Light (nem mindenütt játszották a turnén!) és a kolosszális When Cannon Fade párosa, majd végső extra gyanánt a Slient Demise (ez se minden alkalommal került elő!) formájában. Ezután viszont – amikorra már tényleg egytől egyig a földbe taposott bennünket a coventry-i ötös – végleg elhallgattak a fegyverek. Bécs elesett.

Nem sokkal ezután, immár Budapesten, a svéd vonulat két alapbandája, a Grave és az Entombed (A.D.) folytatta a hibátlan idei death metal koncertek sorát. Most már az At The Gates és a Triptykon párosától várom, hogy decemberben, ismét Bécsben, tegye majd fel a pontot az i-re. (A képek nem a helyszínen készültek.)