Nem lehet azt mondani a Bushra, hogy kispályások. Mindenesetre furcsa, hogy egy brit banda Amerikában híresebb lesz, mint az otthonában. De a jó öreg szigetlakók talán sosem voltak annyira vevők az ilyen rádióbarát rockzenére. A 90-es évek közepe-végén sikeresnek mondható rádió-grunge banda kiadta a 2010-es visszatérése utáni második albumát, ami valószínűleg nem véletlenül esik egybe a legelső album (Sixteen Stone) megjelenésének 20. évfordulójával.
A 2011-es Sea of Memories is elég mérsékelt fogadtatásban részesült, így muszáj volt összeszedni magukat és összebarkácsolni egy új albumot, amivel meg tudják ugrani az előző szintjét. Az az érzésem, hogy talán meg nem akarták próbálni.
Teljesen megértem, hogy nem nagyon akarnak változtatni a bevált recepten ebben a korban, de azért merhetnének kísérletezni, mert kétlem, hogy manapság bárki is felkapná a fejét erre a fajta zenére, ha nincs benne semmi extra. Olyan 90-es évek vége feeling árad az egész lemezből, hogy szinte látom, ahogy egy Dawson és a haverok rész alá keverik be ezeket a dalokat. Pedig nem is néztem a sorozatot! Ha nem látnám a képeket és videókat, alsó hangon is szőkített lexikonhajat és kockás inget képzelnék el a srácokra. Na, de elő a tornacipőkkel és hadd szóljon!
Ahogy az előző lemez, ez is egy lagymatag számmal kezd (bár a stoneres/doomos gitárkezdés majdnem megnyert), sőt, megkockáztatom, hogy még a címadó sem annyira kiemelkedő. Ilyen középtempós szám nem az album elejére való. Aztán mintha a klipes The Only Way Outra felébredtek volna. Végre.
Persze ezután se várjon senki arcszaggatást, de legalább tartanak egy elfogadható szintet – ha a villanygitárok, amik egy kis erőt, lendületet adhatnának néha, nem lennének ennyire szégyenteljesen hátrakeverve. Visszatérve a nótákra. A This House on Fire indokolatlanul hosszú, picit erőtlen, viszont a Loneliness is a Killer visszahozza a régi grungeos ízt. Egy kicsit több döggel jó kis szám lenne, de túl szelídre van keverve. Így meg olyan, mint egy fogatlan kutya. Harapna, de...
A Bodies in Motionnál olyan érzésem volt, mintha itt csak a refrénre gyúrtak volna rá. Mert az tényleg nagyon jó! De a verzetéma szinte semmi. Elhiszem, hogy azt akarták, hogy nagyot szóljon a közepe, de ne a versszakok kinyírása árán! A Broken in Paradise semmi extrát nem hoz, le is lehetett volna hagyni a lemezről. A Surrender is erősen töltelékszagú, de a Dangerous Love sem világmegváltó dal, abszolút jellegtelen, ahogy az Eye of the Stormnál sem kaptam fel a fejemet egyáltalán. Meg sem próbálták erősre venni a korong végét.
Az album limitált kiadása további három tételt tartalmaz, de inkább ezeket raktam volna fel a záró hármas helyett. A Speeding Through the Bright Lights és a The Golden Age tényleg nem rosszak, az album átlagszintjét talán még emelnék is! Ilyen esetekben mindig felmerül bennem a kérdés: miért nem ezek kerültek be a sima lemezre is és miért nem a totálisan semmilyen dalok kerülnek fel?
Mindent egybevetve ez egy teljesen ártalmatlan, de korrekt album. Háttérzenének megfelel, valószínűleg koncerten is el lehet rá lötyögni. Sőt, olyan nosztalgiafaktor van benne, hogy a hallgatása során alsó hangon is 10-15 évet vissza lehet vele repülni az időben. Viszont a legnagyobb negatívuma, hogy teljesen kiszámítható, patikamérleggel kimért dalcsokor, mindenféle kísérletezés és kockázat nélkül. Nem vagyok nagyigényű, 40-50 év körüli faszik ne is csapassanak breakdownokat, vagy dubstep prüttyögéseket a zenéjükbe, de azért egy kis tökösség még nem ártott volna. Így viszont marad a háziasszony-rádiórock.
