RockStation

Melankóliába csavart eufória: Sólstafir, Esben and the Witch @ Dürer Kert, 2014.11.19.

2014. november 23. - Ernő Hellacopter

Sólstafir 2014 2.jpg

Ez a nap is felvirradt végre! Elérkezett az év, általam leginkább várt koncertje! Nekem november 19-e volt a Karácsony, a Mikulás, a Nyuszi és minden egyéb, aki hoz is valamit, nem csak visz. Még két éve nyáron, a festői Sástón győződhettem meg arról, hogy a Sólstafir nem csak lemezen képes elvarázsolni, hanem élőben is képes hozzá rakni azt a pluszt, amitől még tökéletesebb lesz az összkép. Az egy teljes értékű koncert volt, azóta sajnos csak előzenekarként, roppant kevés műsoridővel láttam őket, hiszen a 40-45 percekbe 4-5 nóta fért, ami édes kevés. Az évek kemény munkája viszont meghozta az eredményét! Az izlandiak telt házas bulik sorával nyomultak előre Németországon át, és hála Zérónak és a Negatív Art. Prod.-nak, elérve hozzánk, nálunk is learatták munkájuk gyümölcsét. A jó kapcsolatnak hála, mi is részesei lehettünk a Sólstafir első, headlineres koncert körútjának, aminek apropója nem más, mint az Ótta-ra keresztelt új lemez, ami bennem elég vegyes érzelmeket keltett.

Leérkezve a Führer Kertbe, már javában ment az Obsidian Kingdom. Mivel leragadtam a mörcs pultnál, és érdeklődésemet inkább a bakeliteknek szenteltem, majd az újonnan szerzett kincseket gondosan kimenekítettem, már be is fejezték rövid programjukat, így érdemben nem tudok nyilatkozni róluk.

Az Esben and the Witch triója a koncert apropóján került képbe, de örülök a találkozásnak, mert igazán ígéretes gyöngyszemei a mai zenei felhozatalnak. A Brightoni indierock/dreampop brigád ékes példája annak, hogy milyen jót tesz néha egy zenekarnak, ha hagyják a női tagot kibontakozni zeneileg. Ez a mondat kicsit talán hím sovinisztának tűnhet, de távol álljon tőlem a nők rockzenei szerepvállalásának megkérdőjelezése. Egyszerűen sok esetben az esztétikai összkép javításán/rontásán felül nem érzem a súlyát egy női zenekar tagnak, míg jelen esetben Rachel Davies jelenléte, karaktere nagyon is erőteljes. Kristálytiszta énekhangja elvarázsol, zenei teljesítménye úgy szintén. Thomas Fisher gitáros is üde színfolt, nagyon tetszettek a témái. Lemezek beszerzése javallott lesz, azt hiszem. Elnézve mennyien hallgatták őket, van egy olyan jóslatom, hamarosan viszontláthatjuk az Esben and the Witch-et egy önálló estjükön, valami kisebb helyen. Csacsiság lenne a részükről nem kihasználni ennek a turnénak a nézettségét.

Miközben sétáltam vissza a nagyterembe, még a meghirdetett kezdési időpont előtt, ismerős dal ütötte meg a fülemet. Csak nem? Már el is kezdték volna? És igen, valóban, a színpadon már ott feszített a 4 izlandi zenész, és szárazjégfelhőbe burkolózva osztották a mágiát! Elsőre megütötte a fülemet a pocsék hangzás, ami rengeteget vesz el a ZENE élvezhetőségéből. Előre küzdöttem magam, elfoglalva bérelt helyemet bal elől, de a hangzás nem sokat javult. Ahogy haladt előre a program, azért valamelyest sikerült javítani, de pl. a dobsound messze volt az ideálistól. Mint ahogyan a dobokat megszólaltató Óli teljesítménye alatt is erősen rezgett a léc. Hiába, dobnáci vagyok, ez az egyetlen hangszer, ahol kiszúrom a legapróbb hiányosságot. Az Ótta-ba kétszer nem tudott pontosan beszállni, pedig még csak a 3. nótája ment az estének. És ha már itt tartunk: Roppant erőtlen volt élőben az új lemez címadó és egyben tutista slágere. Úgy voltam vele, ha máshol nem, majd a koncerten meggyőznek arról, hogy rosszul közelítettem az Ótta-hoz, de az este csak arról győzött meg, hogy ezzel gigaszintre ugrott a köldökbámulásra fordítható idő. Nyilván ez egy lemezbemutató koncert volt, ahol előtérben vannak az új szerzemények, amiket a zenészek is szívesebben játszanak a régi, agyonnyűttek helyett, mégsem jött át, sőt, az első adrenalinfröccsöt a Pín Óro jelentette, és itt valahogy az egész cájg is jobban dörrent, a zenészek is magabiztosabbnak tűntek. Amint előkerült pár Svartir Sandar-os nóta, köztük maga a címadó is, én is jobb kedvre derültem. Nagyon furcsa érzés volt úgy nézni az év egyik legjobban várt koncertjét, hogy néha kifejezetten untam. Annyira egydimenziós zenekarrá vált a Sólstafir azáltal, hogy a S.S. mellé odacsapta a még melankolikusabb, befelé fordulóbb, líraibb Ótta-t, hogy egy teljes műsoridőt megfelelően már nem képes balanszolni. Istenem, mit nem adnék, ha egyszer én rakhatnám össze a setlistet!!! Kihagyni olyan dalokat, mint a Pale Rider, a She Destroys Again! A 78 days in the Desert az egyik legtökéletesebb koncertinditó lehetne, egyszer sem hallottam. A Masterpiece Of Bitteners? Mint ha meg sem történt volna. Till Valhallar? Feltették bónusznak az Óttára, de játszani meg....Pedig ezekről a lemezekről ki lehetne szemezgetni azokat a dalokat, amiket szívesen hallgatna a közönség, és közben nagyot javítana a dinamikán is! I Myself The Visionary Head? Szép álom csak.

Addi grimaszolása, pózerkedése ismét vonzotta a tekintetet, a hangja is erőteljes volt, gitárjátéka szuggesztív, az egész énje árasztja magából a rock&rollt! Svabbi ismét megelégedett a színpad egy négyzetméternyi részével, komfortzónája oda korlátozódott, nem igen mozdult onnan. Nem is baj, így autentikus! :) Pjuddi "Schuster Lóránt" kalapja alól pislogva követte a történéseket, én mégis sokat lestem a játékát, hiszen iszonyatos érzelmekkel színezi ki a muzsikát, nagyon nagy élmény hallani és látni is őt! Óliról már elmondtam a véleményem, ez nem az ő estje volt. Sokkal erőteljesebben kéne odatenni az alapot, ő a mankója az előtte állóknak, ha ő hibázik, nehéz javítani, mert elég komplex témákat kell hoznia. Nem ment az élvezhetőség rovására, azért említem meg, mert ez a szint, ahova elértek, egyszerűen már megköveteli a 100%-os színpadi odafigyelést. Ez már nem a Trafik Klub, ennél több kell!

Van még itt valami, ami böki a csőröm. A Köld-ről ismét a Goddes Of The Ages került elő, immáron negyedik alkalommal hallgathattam meg élőben, és a vicc az, hogy a tegnapi este kiemelkedően legjobb nótája volt, karöltve a Pín Óro-val, mégis megfontolandó lenne lecserélni végre valami másra, ha már a Köld-ről csak egy nótát hajlandóak játszani. És ugyanezzel a lendülettel felejthetnék el a Fjara-t is, de ezt nagyon halkan mondom, mert tudom, hogy sokak nagy kedvence. Szerintem a Fjara a Sólstafirnak az, mint anno az Isis-nak a Holy Tears. A hatása mérhető, sokaknak az jelentette az első lépést a zenekar megismerése felé, nekem a kezdetektől egy idegen test a Svartir Sandar-on. Amire semmi panasz nem lehetett, az egyszer a lelkes, hálás közönség, akik megtöltötték a Dürer nagytermét, ami egy igazán örömteli tény, és a Sólstafir dupla ráadása, ami egy olyan gesztus, ami egy ilyen közönségnek jár is! Nem volt csalódás az este, még ha az is jönne le ebből az írásból, nagyjából erre számítottam. Amint visszatérnek, én újra megyek, reményekkel telve, aztán majd elválik, valóra válnak-e. Köszönet Zérónak az estért! FOTÓK: HAMAROSAN

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr276919457

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum