Az egész műfaj – azon belül is az egyik legmostohább sorsú irányzat, a hamisítatlan klasszikus doom metal – egyik legértékesebb és legnagyobb hatású, ugyanakkor leginkább alulértékelt (megint más kérdés, kinek a hibájából alakult így) zenekara, egyszersmind egyik nagy túlélője, a chicagói Trouble tette tiszteletét nálunk immár harmadik alkalommal. A hírnevükhöz a messzemenőkig méltó koncertről már megemlékeztünk nemrég, most következzen a buli után készült interjú a banda két oszlopos tagjával. A szép kerek évfordulóhoz érkezett debütáló albumról és a legutóbbi korongról egyaránt szó esik benne – na meg a The Skullról is, legfeljebb kicsit más vonatkozásban…
Idén harminc éve, hogy megjelent az első albumotok. Milyen érzés volt előásni róla azokat a dalokat a mostani turné alkalmából, amelyeket jó ideje nem játszottatok már?
Rick: Azt hiszem, csak egy vagy két olyan nóta van róla, amelyeket régóta nem játszottunk.
Bruce: A Bastards Will Pay néhány évig kimaradt. A Psalm 9-t is hanyagoltuk a DVD-nk elkészülte óta és az sem tegnap volt.
Rick: De jött minden magától. Ahogy a mondás tartja mifelénk, biciklizni nem lehet elfelejteni. Na, ilyesmi volt az érzés. Amint elkezdtük játszani ezeket, egyből beugrott minden. Legalábbis kettőnknek.
Bruce: Amikor párszor eljátszottuk ezeket, olyan volt, mintha mindig is nyomtuk volna.
Ti ketten a metal műfaj egyik emblematikus, meghatározó gitáros-duója vagytok. Nem egy klasszikus, elválaszthatatlannak hitt páros bomlott már fel az idők folyamán, ti viszont továbbra is kitartóan nyomjátok. Sőt, kettőtök nélkül el sem tudnám képzelni a Trouble-t!..
Bruce: Én sem. Kettőnk nélkül szerintem nem is volna Trouble. Ez ennyire egyszerű. A gitárok teszik a Trouble-t azzá, ami. Mindketten tisztában vagyunk annak fontosságával, hogy itt vagyunk és nyomjuk.
Rick: Ehhez talán nincs is mit hozzátennem, pontosan ez a lényeg. Mi írtuk mindazokat a dalokat, amelyeket az emberek örömmel hallanak tőlünk. Ha valaki kiesne, ez már nem volna ugyanaz.
A Stereochrist és a Wall Of Sleep játszott előttetek, akárcsak 2007-ben. E két banda vezéregyéniségeit talán még a Mood korszakából ismeritek, Kyle a Glow Burn Scream nótának egy új verzióját is felénekelte az első Magma Rise albumra.
Rick: Kyle jobban ismeri őket, de Gáborral (Holdampf) még a Mood időkből ismerjük egymást. Már akkor leveleztünk, amikor az e-mailezés még nem volt elterjedt dolog. Kézzel írott leveleket, meg kazettákat küldözgetett. Ma viszont nem láttam őt és a két banda közül sem sikerült elcsípnem egyiket sem, mert éppen készülődtünk. Abban azonban biztos vagyok, hogy mindkettő hozzájárult az este sikeréhez. A turné amúgy jól megy, a ma estihez hasonló koncerteket nyomtunk az Egyesült Királyságban – a londoni bulin Gazzel (Gaz Jennings, ex-Cathedral, ma Death Penalty) is találkoztunk – és Görögországban is, de Magyarország különleges. Minden itteni fellépésünk élményszámba ment és ez alól a ma este sem volt kivétel. Az emberek nagyon rendesek.
Bruce: A hely is gyönyörű, tele történelmi nevezetességgel.
Rick: Így van, csodálatos. A városotok rabul ejtett! A rajongók is mindig nagyszerűen fogadtak bennünket, mi pedig igazán nagyra értékeljük ezt.
Hogyan fogadták az emberek a The Distortion Field albumot, illetve Kyle újbóli csatlakozását? Az első együttműködésetekből ugye még nem születtek dalok annak idején?
Rick: Eddig óriásiak a reakciók, nekem legalábbis senki nem panaszkodott.
Bruce: Csupa pozitív visszajelzés érkezett, senkitől nem hallottam semmi negatívat. Szóval jó úton járunk.
Rick: Amikor az új dalokat játsszuk élőben, azt látom, hogy az emberek éneklik a refréneket. Eleve a turnézás is csak segíti az ügyet, hiszen így a régi Trouble rajongók figyelmét is jobban ráirányíthatjuk az új lemezre. Eljönnek a koncertekre, hallják az új nótákat.
Bruce: Kyle korábban nem volt nálunk igazi bandatag. Voltaképp nem is volt együtt a csapat. Nyomtunk néhány bulit és Kyle segített ki énekesként. Csak az újbóli összeállásunk óta működünk ismét tényleges zenekarként.
Rick: 1996 közepén oszlottunk fel és 2001-ig szüneteltünk. Arra a néhány koncertre azért összeálltunk Kyle-lal a mikrofonnál, zenekarként azonban nem voltunk aktívak. Nem írtunk számokat és nem törtük magunkat, hogy koncertezzünk. Az emberek viszont azzal jöttek, hogy szeretnének látni bennünket, mi meg rábólintottunk… A mostani nótákat nagyjából az utóbbi négy év során írtuk és még azelőtt vettük fel a teljes album anyagát, hogy Kyle megírta volna hozzá az énektémákat. Lényegében volt egy kész lemezünk, leszámítva az éneket. Azt Kyle dolgozta ki. A legnagyobb élvezettel talán azokat a dalokat játsszuk róla élőben, amelyeket most hallhattál. Van néhány másik is, amelyeket igazán szeretünk, de ezek a legtutibbak.
Kanyarodjunk vissza egy kicsit a régi időkhöz. Amikor kijött a Psalm 9, a thrash színtér volt felfutóban. Ennek fényében mennyire kapták fel a fejüket rátok a rajongók az adott zenei közegben? Elég figyelmet kaptatok tőlük?
Rick: Nem. Bizton mondhatom, hogy nem jutott ránk annyi figyelem, mint egy csomó thrash bandára, mert akkoriban az volt a felkapott irányzat. Mi viszont nem foglalkoztunk ezzel. Mindig is azt tettük, amit tenni akartunk. Nem az volt a célunk, hogy olyasmit csináljunk, amivel befuthatunk. Tettük a dolgunkat és kész. Az emberek ma visszatekintenek és azt mondják, micsoda mérföldkő volt a Psalm 9 lemez harminc évvel ezelőtt. Holott akkor nem durrant valami nagyot…
Bruce: …Ha csak nem Európában. De hát fiatal fejjel nemigen voltunk tisztában azzal, milyen hatást váltottunk ki vele azáltal, hogy felkerültünk az ottani listákra. Keményen güriző banda voltunk, állandóan próbáltunk és csak keveset koncerteztünk. Szóval részben a mi hibánk, hogy nem tudtunk az európai listás helyezéseinkről. Talán át kellett volna lendülnünk ide és népszerűsítenünk a lemezt. Mégsem tettük. Azért így is begyűjtöttünk vele némi elismerést.
Rick: Európába csak 1990-ben jutottunk el, akkor játszottunk a Dynamo fesztiválon. 
Megtudhatnánk végre ennyi év után a teljes igazságot arról, hogy a Metallica egyes tagjai csakugyan ott ólálkodtak-e egy koncertetek alkalmával a színpadon a beállásotok alatt, hogy ellessék a gitárhangzásotok titkát?..
Rick: Mindent lenyúltak. A homokembert, a riffeket, a gitárokat… De komolyra fordítva, kissé talán eltúlozták ezt a sztorit az emberek. Feljöttek és megnézték az erősítőinket, puszta kíváncsiságból. Nem hiszem, hogy bármilyen titkot le akartak volna nyúlni. Kíváncsiak voltak, mert tetszett nekik a hangzásunk. James és Kirk lecsekkolta, hogyan állítottuk be az erősítőinket. Igazából ennyi a történet.
A régi lemezeitek közül melyek a kedvenceitek és melyek azok, amelyekkel nem vagytok annyira elégedettek?
Rick: Az én személyes kedvencem a The Distortion Field mellett az 1990-es Trouble. Az első anyagunk, amelyet a Def American kiadó adott ki.
Bruce: Az enyém a Manic Frustration Az kicsit rockosabb. A legnagyobb csalódás meg alighanem a Run To The Light. Nem a dalok, hanem elsősorban a produkció miatt.
Rick: Egyetértek.
Egyes korai lemezeitek újrakiadásra kerültek az előző évtizedben. Van valami esély az előbb említett két album (Trouble 1990, Manic Frustration) újbóli megjelentetésére is?
Bruce: Nem tudom. Próbálunk időről időre egyeztetni Rick Rubinnal, de nem igazán mutat érdeklődést, úgyhogy nehéz megmondani.
Rick: Ő tartja kézben azoknak a lemezeknek a jogait, így azt is ő dönti el, mi lesz a sorsuk. Letölthető változatban elérhetővé tették ezeket, de CD-n vagy bakeliten nem hozták ki. Nekünk viszont nincs beleszólásunk ebbe.
Hogyan látjátok ma a Kory Clarke-kal töltött éveket?
Bruce: Hogy őszinte legyek, az egy kemény menet volt. Egy rosszul elsült próbálkozás volt. Egy kísérlet, amely nem vált be. Ennyi. Lemezt viszont nem adtunk ki vele, így ő lényegében csak kisegített, amíg Kyle felkészült.
Rick: Kyle lett volna az első számú jelöltünk Koryval szemben, de akkor nagyon elfoglalt volt az Alabama Thunderpussyval. Még csak nem is tudtuk, hogy azt mondta, szakítana időt a Trouble-ra, ha megkeressük. De hát nem kerestük meg, mert láttuk, mennyire be van táblázva a banda… Pedig mennyi kínszenvedéstől kíméltük volna meg magunkat, ha akkor beszélünk vele!..
Az egykori Trouble tagok közül Eric Wagner énekes, Ron Holzner bőgős és Jeff Olson dobos jelenleg a The Skull nevű formációban játszik. Milyen ma a kapcsolatotok velük?
Bruce: A The Skull egy klassz kis lemez. Az volt a második albumunk. Jó súlyos! Most is játszottunk róla…
Rendben, értem én a célzást, de azért is lettem volna kíváncsi erre, mert a The Distortion Field belső borítójában Kyle külön köszönetet mond Ericnek a biztatásért…
Rick: Mi csak tesszük a dolgunkat. Nem foglalkozunk azzal, mit csinálnak mások.
Bruce: Ami azt illeti, tudok arról, hogy amikor Kyle beszállt hozzánk, Eric felvette a kapcsolatot vele és sok szerencsét kívánt neki. De ez minden.
Tervben van már a következő album? Vannak ötleteitek, témáitok hozzá?
Bruce: Igen, Ricknek is, meg nekem is. Együtt még nem játszottuk el ezeket, de jó pár dalt megírtunk már. Lassan teljes zenekarral is neki kellene majd látnunk…
Rick: Ha minden jól alakul, valamikor 2015-ben felvesszük. A megjelenés időpontját nehéz belőni, hiszen még el sem próbáltuk a témákat. De ha jövőre meglesz a felvétel, akkor jó esély van rá, hogy 2016 elején kijöjjünk vele.
