A Cannibal Corpse koncertek annak ellenére is mindig hatalmas élményszámba mennek, hogy teljesen kiszámíthatóak. Öt középkorú, kicsit leharcolt faszi szoborként hányja a vért a színpadon, iszonyú precizitással, vörös fényárban, kiforrott megszólalással, a teljes pályafutást felölelő setlisttel. Ezúttal is épp így történt, s ezúttal is totál padlóhoz verték a közönség fejét.
Kivételesen rajtam kívülálló okok miatt késtem el a buliról, amit sajnálok is meg nem is, de most legalább nem a személyes bénázás likvidálta az estémből az Aeon koncertjét. A banda amúgy irtó magabiztosan hozza a kíméletlenebb, főként floridai vonatkozású death metalt, bírom is a lemezeiket, abszolút indokolt módon kerültek be a turnéba – legközelebb talán majd őket is elcsípem élőben.
A Revocation előtti átszerelésnél érkeztünk, szóval örömmel nyugtáztam, hogy őket viszont legalább – sok év várakozás után – végre megkukkolhatom (először járnak amúgy nálunk). Én a 2009-es Existence Is Futile-lal ismertem meg a társulatot, és elég gyorsan rá is kattantam az átlagnál jóval egyénibb hangvételű thrash/tech-death témákra. A zenei csúcsot nálam a 2011-es Chaos Of Forms-szal érték el: óriási, amit az énekes/gitáros David Davidson művelt az albumon (a különösen emlékezetes szólókról nem is beszélve), azóta viszont eléggé kigyomlálták a zenéjüket, tippre az elég aktív turnézásból adódó tapasztalatoknak a dalszerzésnél is komolyabb figyelembe vétele miatt, amiből adódóan az utóbbi két korongért nem tudok annyira rajongani. A hatalmas rutin az első pillanattól az utolsóig érződött a koncertjükön, szóval azt továbbra sem lehet elvitatni, hogy halál profi a gárda. Értelemszerűen az új, Deathless című album képezte a show gerincét, de azért – személyes megelégedésemre – a régebbi anyagokról is kerültek elő jó kis dalok. Sajnos a hangzás nem volt túl bivaly náluk: elég halk és erőtlen volt a megszólalás, viszont emellett azért kellően tiszta és arányos, tehát valószínűleg a szokásos előzenekar-átok uralkodott el itt is, ami nagyjából minden extrán kiemelt headliner bandát felvonultató koncerten észlelhető a felvezető csapatoknál. Mindent egybevetve klassz volt, de azért remélem, hogy a jövőben kedvezőbb versenyhelyzetben is láthatom majd őket.
Itt adódott némi idő a pultra és a merchre. A Club 202-ben valahogy mindig kifogom az olyan bulikat, amikor bárhogy is helyezkedjek, negyed óránál rövidebb idő alatt egyszerűen nem úszom meg a sorban állást a pultnál. Nem tudom, hogy ez az én folyamatos balszerencsémnek köszönhető-e, de kicsit már frusztráló. Ment is a szentségelés elég keményen körülöttem. Na mindegy, végül lett jaffa, irány a merch. Nagyjából egységes árak voltak a három zenekarnál (5000 HUF póló/CD), tehát akadt drágább és olcsóbb termék is a mindenkori átlagnál. A Revocation vinyl 10000-res árát mondjuk nem igazán sikerült hová tenni – nem is nagyon tolongtak érte.
Közben lezajlott egy rövidebb végső beállás, és már a színpadon teremtek 'Tetemék. De mint az állat. Jóleső déja vu járta át az agyam, hiszen legutóbb, a Torture turnéjakor is a Club 202-t baszarintották széjjel, akkor az Aborted társaságában, amit szintén megkönnyeztem örömömben. Mint már említettem, egy CC megmozduláson pontosan tudja az ember, hogy mit várhat és azt is, hogy egészen pontosan azt is fogja kapni. Corpsegrinder feltámaszt a monitorládára, előveszi a nyakát farzsebből, s hörgi a szebbnél-szebb dallamokat, miközben hobbiból helikoptert játszik a hajával. A többiek lelakatolják magukat a színpad egy-egy adott fél négyzetméterére, belefordulnak a hangszerbe, rálógatják a sérót az ábrázatra és csuklóból kilengetik a nyakatekert riffeket. Ezt így egészen komolyan tanítani kéne. Nincs ugri-bugri, pózolgatás meg kikacsintás a nőstényeknek (annak a csekély számúnak persze), van viszont hibátlan produkció, amibe a maga kategóriájában rohadt nehéz belekötni, meg aztán szerintem értelme sincs. Mazurkiewicz májsztró az, aki ugyebár sosem volt túl nagy pajti a metronómmal, így aztán szokása itt-ott picit csúszkálni, de ezúttal még ő is átlagon felülit hozott a dobszerkó mögött, hogy egyem a szívét (sóval, borssal). A setlist világbajnok volt: az új lemezről szokásosan csak három nótát vettek elő, viszont mindenki megkaphatta a magáét az életműből a mindösszesen tizenkilenc dal lepörgése alatt. Merthogy cseppet sem volt ez olyan sok, egyszerűen mindig jött valami olyan klasszikus, amire eldobja az ember a haját. Semmi hacacáré, csak death metal. Ahogy kell. Fantasztikus, hogy még mindig képesek profin és méltósággal zenélni estéről-estére anélkül, hogy egy kicsit is hülyét csinálnának magukból (tisztes családapákról beszélünk ugyebár), úgyhogy továbbra is csak a legnagyobb tisztelettel tudok róluk beszélni – megérdemlik. Egy dolog biztos: két év múlva is ott leszek.
Fotók: Réti Zsolt
