Jóllehet a Seether elsősorban az Újvilágban számít nagy kalibernek (holott Dél-Afrikából indulva építette fel a karrierjét!), ideát sem cseng rosszul a nevük. A frontember Shaun Morgan és Amy Lee közös száma, a Broken annak is biztosan ismerős, akinek a csapat neve esetleg nem rögzült a fejében. Ők ketten amúgy a bulvársajtónak is adtak némi témát anno a párkapcsolatuk idején, bár ez most tényleg mellékes. Hat lemezzel a hátuk mögött – ki ne tudná a rajongók közül, a legutóbbi idén érkezett – épp ideje volt elkezdeniük tovább fokozni az európai jelenlétet, de a jelenlegi körben ez máris olyan jól sikerült, hogy napokon belül Budapesten üdvözölhetjük őket. Ezt a Dürer Kertes koncert előtti utolsó emlékeztetőnek is tekinthetitek, a továbbiakban pedig a John Humphrey dobossal folytatott beszélgetés olvasható.
Nyáron jelent meg legújabb albumotok, az Isolate and Medicate. Az eddigi fogadtatása alapján mennyire váltotta be a hozzá fűzött reményeiteket?
John: Összességében kedvező a mérleg, nagyon is pozitívak voltak a visszajelzések. Egy új anyagot megszokni beletelhet némi időbe, mint ahogy bármilyen más újdonságot is, de a Words As Weapons és a Same Damn Life sikerlistás szám lett az Államokban. A Same Damn Life-hoz klip is készült nemrég, amely a humoros oldalunkat mutatja. Négy és fél óráig tartott, mire rendesen kisminkeltek bennünket. Nyolcvan éves tatákat alakítunk benne, úgy játszunk egy öregotthonban. Ilyen lesz a Seether ötven év múlva… Épp ideje volt már felvillantani a humorunkat és ehhez kapóra is jött egy ilyen fogós kis nóta. Nagyszerű lett a klip, jól mutatja a zenekarnak egy másik oldalát. Egy rockbandának nem kell feltétlenül sötétnek és baljóslatúnak lennie.
Honnan, kitől származik az ötlet?
John: A rendező dobta fel, de eredetileg csupán arról volt szó, hogy önmagunkat adjuk és egy szanatóriumban játszunk. Mi viszont úgy voltunk vele, hogy ezt már évekkel ezelőtt megcsinálták mások. A Green Daynek volt hasonló klipje és más bandák is forgattak diliházban, szóval úgy éreztük, valami mást kellene kitalálnunk. Talán Shaun vetette fel, hogy mi is szerepelhetnénk benne öregembereknek maszkírozva. Mondhatni, így ünnepeljük az öregedést. Sajnos az Államokban elterjedt szokás, hogy amint a szülők vagy nagyszülők megöregszenek, idősek otthonában helyezik el őket. Nem kellene így lennie. Az élet annak az ünneplése, hogy az ember lélekben örökké fiatal marad, az életkortól függetlenül. Úgyhogy a humor mellett igenis van mondanivalója a klipnek. Remélem, megértik az emberek. Ez adta a motivációt hozzá.
Az Isolate And Medicate az első Seether album, amely bakeliten is megjelent. Feltételezem, a korábbiakra is lenne rajongói igény ebben a formátumban.
John: Én magam is imádom a bakelitet. Hatalmas lemezgyűjtő vagyok, ezért nagy-nagy öröm volt számomra, hogy ez az album bakeliten is megjelent. Csodálatosan szól, óriási az analóg hangzás. Remélem, az előző anyagaink szintén megjelennek majd valamikor bakeliten. A rajongóinknak is jól esne tőlünk egy színes, különleges vagy limitált kiadású bakelitet kézbe venni. Most nagyszerű kiadónál vagyunk, a Concorde-nál, illetve az Államokban a Bicycle-nél. Ők minden eddiginél jobban támogatják a zenekart, ami örömteli számunkra. Úgy látom, mindenre nyitottak és biztos vagyok abban, hogy a régi dolgaink beszerezhetőek lesznek bakeliten. Legalábbis remélem, mérget egyelőre ne vegyél rá.
Bryan Wickmann barátotok, aki eddig gitár-technikusként volt aktív nálatok, a mostani európai turnétokon debütál mint másodgitáros?
John: Bryannel rengeteget nyertünk. Ő már jó ideje a család tagja. Kezdetben néhány évig a gitár-technikusunk volt, egyébként meg nagyon jó barátunk. A Schecter Guitarsnál is dolgozott, annak a cégnek a hangszerein játszik Shaun és Dale (Stewart basszer) hosszú évek óta. Tökéletesen illik közénk. Leteszteltünk néhány gitárost és zeneileg semmi gond nem volt velük, de Bryannel már rengeteg időt töltöttünk együtt, miközben végigbuszoztuk a világot. Szóval vele nem csak zeneileg, de emberileg is ideillik a családba. Ez az első olyan turnéja velünk, amikor a színpadon áll.
Igaz, hogy az Isolate And Medicate borítóját is ő készítette?
John: Igaz bizony. Amellett, hogy kitűnő gitáros, tehetséges művész is. Az előző album borítóján is dolgozott, pontosabban a belső borító származik tőle. Most Shauntól kapott ihletet és útmutatást és megalkotta ezt a festményt. Ugyanis tényleg festette, nem számítógépen rajzolta. A festmények a nyerők és ez a borítónk is gyönyörű lett.
Shaunnal és Dale-lel már több mint tíz éve játszol együtt. Nem kis idő!
John: Nincsenek különösebb nézeteltéréseink. Egy hosszú turné után nem lógunk egymás nyakán, mindenkinek megvan a saját családja, megvannak a saját régi ismerősei, testvérei… De amúgy jól kijövünk. Én oklahomai vagyok, míg Shaun és Dale ugyebár dél-afrikaiak, de működik köztünk a kémia. Zeneileg rengeteg közös van bennünk kezdve a Beatles-szel, aztán a 90-es évek muzsikái, az Alice In Chains és társaik. Shaun él-hal a Nirvanáért, én hatalmas Dave Grohl rajongó vagyok… Az ízlésvilágunk sokban megegyezik, talán ettől is olyan jó köztünk az összhang. Úgyhogy eddig minden rendben – idestova tizenegy éve!
A muzsikátok gyökerei valóban a 90-es évek amerikai zenéihez nyúlnak vissza…
John: Az új ügynökségünkkel viszont keményen dolgozunk azon, hogy ne csak évente egyszer jussunk el Európába és Ausztráliába. Hivatalosan is bejelentettük, hogy változtatni akarunk ezen. Idén nyáron ott voltunk az európai rockfesztiválokon, most pedig önállóan turnézunk. Megyünk Oroszországba, előtte meg Varsóba, Budapestre… Egy sor olyan helyre, ahol még sose jártunk. Dél-amerikai, ausztrál és japán fellépéseink is tervben vannak. Az Államokban valóban jelentős a tömegbázisunk, de azon igyekszünk, hogy tovább építkezzünk. Brazíliából, meg általában Dél-Amerikából rengeteg rajongóval vagyunk kapcsolatban a Facebookon keresztül, akik kérik, hogy játsszunk náluk. Úgyhogy próbálkozunk. Különösen idén összpontosítottunk erősen az Államokon kívüli területekre.
Visszakanyarodva az idei lemezhez: tudatosan törekedtetek arra, hogy minden eddiginél színesebb anyaggal rukkoljatok ki?
John: Nem állítanám. Shaun mondja mindig, hogy magunknak írjuk a zenét. Méghozzá olyan zenét írunk, amilyen nekünk tetszik. Nem futunk a trendek után. A dalszövegeket tekintve Shaun maradt, aki mindig is volt. Úgy írja ezeket, mintha naplót vezetne. Kerek perec kimondja, amit gondol. Igen nyitott, ugyanakkor a hallgató részéről is igényli a nyitottságot. Próbál az emberek érzéseire hatni és bár a saját életéből nem tár fel túl sok részletet, attól még nagyon is személyesek a szövegei. Ami meg a zenét illeti, jammelgetünk és ha ebből kialakul egy jó kis téma, akkor kidolgozzuk. Most dolgoztunk másodszor Brendannel (O’Brien, producer), akitől rengeteget tanultunk az előző lemez, a Holding Onto Strings Better Left To Frey munkálatai során. A felvételeket azonban nem előzte meg intenzív demózás. Csak bementünk a stúdióba és élőben rántottuk fel az anyag nagy részét. Az évek során albumról albumra fejlődünk, de nem tűztünk ki magunk elé olyan célt, hogy sokoldalúak legyünk. Egyszerűen kihozunk egy adott mennyiségű nótát, amelyek érzelmi hullámvasútra visznek magukkal. Vannak köztük súlyos darabok, aztán csodaszép, szabadtéri bulikra való dallamos számok, meg minden más is a kettő között. Szerintem a Seether mindig is valami ilyesmit nyújtott és remélem, a jövőben még inkább ilyenek leszünk.
Minden egyes albumotokról kerültek ki slágerlistás dalok. Sokat jelent számotokra ez a fajta siker?
John: Igen, ez csodálatos dolog. Roppant örömteli számunkra, hogy az emberek kíváncsiak ránk. Gondolok itt erre az interjúra, meg a listás sikerekre. Nekünk ez a bónusz, a hab a tortán. Keményen dolgozunk, miközben olyan zenét jászunk, amilyet szeretünk és afféle zenei pillanatfelvételek formájában örökítjük meg életünk adott időszakait. Az emberektől és a rádióktól pedig visszajelzéseket kapunk minderre azáltal, hogy slágerlistás számaink vannak, ami nagyszerű. De ezt nem veszem magától értetődőnek, nagyon is nagyra tartom a sikereinket. Pláne mivel rockbandaként értük el ezeket. Büszke vagyok erre.
Ráadásul pozitív üzenetet is el tudtok juttatni szélesebb rétegekhez. Jó példa erre a Rise Above Fest, amellyel az öngyilkosság ellen foglaltok állást, illetve annak megelőzéséért álltok ki.
John: Ez a fesztivál már évente zajlik és a fellépők közül nagyon sokan a barátaink. Csodálatos dolog, amikor zenekarok valami pozitívot hoznak ki egy őket érintő tragédiából és ráirányítják az emberek figyelmét az adott jelenségre. Nekem van egy tizenöt éves fiam, az ő sulijában egy éven belül két srác is öngyilkos lett. Tizenhat éves gyerekekről van szó! Úgyhogy tömeges jelenségről beszélünk, amelyre komoly figyelmet kell fordítanunk. Ezt igyekszünk elérni a fesztivállal, miközben rengeteg ember jön el és sok nagyszerű bandát láthat-hallhat.
Shaun és Dale nyilván többet tudna mondani erről, de a Te szemszögedből milyen hely Dél-Afrika? Értem ezalatt magát az országot, a tájakat, de a zenei színteret és a fellépési lehetőségeket is persze.
John: Nos, mivel én vagyok az amerikai a csapatban, nincs közvetlen rálátásom arra, mennyire nehéz kitörni onnan. Azt azonban tudom, hogy Shaun és Dale története csodálatos. A húszas éveik elején jártak, amikor egy amerikai lemezszerződésért maguk mögött hagytak mindent. A barátaikat, a hozzátartozóikat is. Csak a zenének akartak élni. Hatalmas lépés volt ez, hiszen kissrácként csöppentek bele egy teljesen új közegbe. És nekem is adtak egy remek lehetőséget, mivel a dobosuk nem akart vagy nem tudott átköltözni. Én akkorra már jó néhány turnén voltam túl különböző zenekarokkal. Idegenek embereknél aludtunk, kisbuszokban nyomorogtunk éveken át… Már akkor is hasonló volt a munkamorálunk és ma is eszerint élünk. Járjuk a világot és egyesével szedjük össze a rajongóinkat. Egy ilyen bandának óriási plusz, ha vissza tud menni Dél-Afrikába. Én már ötször vagy hatszor voltam ott. Gyönyörű ország. Nem adott valami sok rockbandát a világnak, ezért is olyan az ottani fogadtatásunk, mintha a Beatles érkezne… Klassz, hogy ilyesmiben lehet részem!
