Két évvel ezelőtt egy a djent szcénában jól csengő nevekből összeállt szuperalakulat Blinding White Noise: Illusion and Chaos címen kiadta első lemezét, ami nagyon is jól sikerült. Jól bevált receptet használva egy tipikus, ám mégsem unalmas debütáló lemez a színtér egyik legjobbja lett abban az évben. Azóta azonban a vihar gyorsan fejlődő progresszív metal műfajon belül rengeteg változás történt, ezért kíváncsian vártam, hogy Guiding Lights milyen irányban mozdult el. Tekintve, hogy Daniel Tompkins és TesseracT útjai elmúlt két év alatt párszor keresztezték egymást – az énekesi poszton történt csiki-csuki után úgy tűnik most, hogy mindkét zenekarnak frontembere és bár a legutóbbi TesseracT lemez munkáiban nem vett rész Tompkins, mégis tetten érhető annak hatása az új Skyharbor lemezre. Előzetesen még a nyáron dobták be az Evolution című tételt, megelőlegezve, hogy ilyen dalokat fogunk hallani, ha összedobjuk a pénzt közösségileg a PledgeMusicon. Össze is jött a lóvé szépen, lássuk, hogy mennyire mondtak igazat.
Az Evolution-nel úgy tűnt első hallgatásra, hogy az összes patronját el is lőtte a lemez, de azért elég időt szánva az új lemeznek azért mégis csak árnyaltabb lesz a kép és igencsak nagyszerű album képe rajzolódik ki a szemünk előtt.
Hosszú és nagyon hosszúnak is tűnő lemezt rakott össze a Skyharbor. A több mint egy órányi játékidő alatt előadott tíz dal témái ugyan néha túlságosan terjengősnek tűnik, ám mégsem zavaró, mert a teljes élményhez kell, hogy ezek a témák így elnyújtva másszanak az ember fülébe.
A korábban már említett Evolution-t követő három dal (Idle Minds, Miracle, Halogen) belassult világa szépen megfogja az embert. A három dalra ellőtt mintegy húsz perc talán túlzásnak tűnhet, de a rengeteg témaváltás miatt cseppet sem unalmas, másrészről pedig tökéletesen elviszi az ember agyát egy másik világba, egy kis éterben történő repkedésre, ami ezekben az időkben valljuk meg igencsak szükségszerű lehet.
A New Devillel kap egy úgy lendületet a lemez. Kissé rohanósabb, darálósabb metalt vezetnek elő számunkra, természetesen ezt sem sikerül máshogy megoldani, minthogy hét perc környékén áll meg a számláló. Persze nincs mit ezen bánni, mert ez a dal is egészen kiválóra sikerült, a debütáló Skyharbor témák ismerősen csengenek vissza itt. A Patience a lemez korábbi dalaiban megismert lazább szálat veszi fel újra, azért hogy a lemez címadó dalához tartó építkezést elindítsa. Ez és a címadó Guiding Lights egyértelműen az album csúcspontja. A laza ambient-szerű indulásból az egymásra pakolt témák a dal közepe felé érkeznek meg az ív tetejére és azt ugyan nem lehet mondani, hogy falakat bontó energiával robban fel, de mégiscsak erős bólogatások közepette veszi tudomásul az ember, hogy megint a zene vette át a főszerepet és nem háttérben való muzsika hallgatásról van szó.
A Kaikoma rövidke futása nem sok extrát hordoz, egy ízig-vérig tipikus Skyharbor nóta, remek sebességgel és lendülettel. Ilyenből szólt elég az első lemezen, itt azért nem sok, ezért tényleg jól megtalálták a helyét ennek a szerzeménynek, Valentina Reptile női vokálja pedig egy kis különlegességet is csempészett a nótába.
De a show-t mégsem ez dal zárja, hanem a The Constant, kilenc és fél perces tökéletes lezárása a lemeznek. Nagyjából a kivonata, esszenciája az egész lemeznek. Minden megvan benne, amit az előző órában hallottunk: ambient elszállós témák, tekerős djentelés és vagány szóló a végén.
Minden elfogultságom és jóérzésem ellenére a lemez, ha csak egy hajszálnyival is, de gyengébb, mint a két évvel ez előtti Blinding White. Soknak érzem a TesseracT-tal való párhuzamot és ez nem Daniel Tompkins-on múlik, hiszen a legjobb részeket ő hozza a lemezen. Elképesztő teljesítményt hoz végig, és ami még jobb, hogy ezek az énektémák a koncerteken is így szólnak – hihetetlen. Ettől függetlenül ez egy nagyon jó lemez, szinte már jár az öt csillag, de csak szinte.
