Decemberben kicsit mindig leül a lemezkiadás és a koncertdömping is, mi viszont még épp jól járhattunk, mert több turné is útba ejtette hazánkat az utóbbi egy-két hétben (áldassék a szervezők neve). Az egyik ezek közül ez a bájos felhozatalt prezentáló Kék Yukas buli volt, ami nálam tökéletesen zárta az évet a nagyobb volumenű koncertek terén, ráadásul ismét olyan zenekarokat sikerült élőben is elcsípnem, akiket már régóta szerettem volna.

Kivételesen időben sikerült a helyszínre érkezni a korai kezdés ellenére is, ami már csak azért is külön indokolt volt, mert iszonyúan kíváncsi voltam az estét nyitó San Francisco-i Fallujah produkciójára. Az idei lemezzel elég szépen megvettek maguknak, és roppantmód furdalt a kíváncsiság, hogy vajon élőben is képesek-e kellően reprodukálni a dalaikat. Aztán 19:00-kor kiderült, hogy igen. Pofátlanul fiatal a gárda, de a hangszereket valami eszelős szinten uralják már most is. Ennek a tömör tech-deathnek nem igazán kedveznek a Yuk adottságai hangosítás terén, de mivel azonnal beálltunk a második sorba (ekkor még gond nélkül lehetett ilyet), teljesen élvezhető volt a zenei összkép. Néhány apróság itt-ott ugyan harddiskről ment, de ezzel együtt sem eltúlzott kijelentés, hogy irtó profi az egész csapat, s cseppet sem volt csalódást keltő a dalok élő megszólaltatása. Túl gyorsan is röppent el a húsz perces játékidejük, legalább ugyanennyit simán hallgattam volna még. Ha így folytatják, elég könnyen a műfaji élvonalban találhatják magukat, én marhára szurkolok nekik.

A brit Malevolence eddig teljesen kimaradt az életemből, és lemezen ezentúl sem nagyon fogom őket hallgatni, az viszont tény, hogy élőben egész ütőképes az általuk innen-onnan összeollózott groove/hardcore/melo-death elegy. Elég gyorsan meg is mozdultak az emberek – mondjuk az időről-időre felbukkanó Pantera-riffekre nem nehéz. A tempók elég széles skálán mozognak náluk, szóval bokából headbangeléstől a mini-circle pitig elég sok mindent összehozott a meglepően lelkes közönség. Egyébként elég ritkán látok olyasmit, hogy már az előzenekarokat is ekkora érdeklődés övezi, ráadásul ilyen sikert aratnak, szóval ez igazán kellemes meglepetésként szolgált. Persze jobban örültem volna, ha a két banda helyet cserél a lineupban, de ez legyen az én bajom.

Már a buli első perceitől kezdve rohadt sokan voltak a klubban, de a New Orleans-i Goatwhore színpadra lépésekor tényleg elszabadult a káosz. Tökig telt terem, a helyiség feléig aktív mozgolódás, euforikus hangulat. Talán ők lógtak ki leginkább a felhozatalból, de ha más irányból nézzük, akkor meg kifejezetten színesítették a palettát a régisulis hangvételű black/thrash/death förmedvényeikkel és a teátralitást nagyban növelő szegecses cuccokkal. Őket szerintem már senkinek sem kell bemutatni, elég jelentős bandájává váltak a színtérnek az utóbbi másfél évtizedben, szóval a lényeg tulajdonképpen annyi, hogy pontosan tudják mit kell csinálni a színpadon egy magukfajta zenekarnak, és azt 100%-ban teljesítik is. Folyamatos közönséghergelés, precíz játék, mindez úgy, hogy azért érezhetően nem veszik túl komolyan magukat, ami külön üdítő felhangja a shownak. Lendületes, remek hangulatú, roppant meggyőző produkció.

Nálam az annapolisi death/grind Dying Fetus volt a másik leginkább várt banda a Fallujah mellett, mert kár lenne tagadnom, hogy mennyire szórakoztat ez a tahófalvi zenei kompozíció, amit már több, mint két évtizede elénk tárnak, arról nem is beszélve, hogy az egyik legrohadékabb nevet is ők birtokolják szerintem a metal zenekarok körében (is). Nos, itt már csak a terem hátsó harmadába sikerült beférkőznünk, mert elég szépen megindult az ereszdelahajam a helyiség nagyobbik részében, én meg nem nagyon akartam magam három percenként pofán teríteni a sörömmel (vagy egy felém csodás ívben suhanó könyökkel). Magzaték műsora kicsit befelé fordulóbb volt a Kecskéékénél, túl sokat nem diskuráltak a néppel, viszont nagyon komolyan csomagoltak befelé a padlóba dalról-dalra. Az, hogy kisujjukban van ez a műfaj, elég enyhe kifejezés. A Yuk szerényebb adottságai ellenére is ordas módon ütött a slágergyűjtemény: ha már nincs új album, legalább egy igen tisztességes besztoffal csapták szét az emberek fejét. A folyamatos üdvrivalgás hatására azért a végére ők is kezdték kicsit jobban elengedni magukat, de valahogy a zenéjük önmagában is van annyira kompakt, hogy különösebben nem éreztem hiányát a bratyizásnak. Zseniális társulat, sikerült még tovább növelni az ázsiójukat pici szívemben, nekem meg megint tök véletlenül sikerült berúgni az önfeledt vigyorgás-villázás közepette...

Nagyon hirtelen röppent el ez az egész este, a végszónál már-már azt kívántam, hogy bárcsak kapásból újra végignézhetném a komplett showt. Valahogy így kell méltó módon várni az éjjel érkező Mikulást.