Mit nekünk szombati munkanap (aminek amúgy sincs semmi értelme, ezt jól tudjuk…)! A hétvége elérkeztével az ember lazít és beleveti magát a partizásba – legalábbis ha a hamisítatlan feelgood muzsikában párját ritkító és idén is ütős albummal jelentkező norvég Audrey Horne koncertezik a környéken, akkor muszáj!
Rémlett, hogy a Pet The Preacher tavaly az Eyehategod előtt játszott Pesten és mintha nem is lettek volna rosszak. Hát, a mostani „találkozásunk” után is legfeljebb az rémlik, hogy nem volt rossz, amit műveltek, viszont képtelen volnék tőlük akár egy hangot is felidézni. És ha csak a fogós témák hiánya lett volna feltűnő!.. Meglehetősen eseménytelenül, tompultan tolta ugyanis a stoner rockot a dán trió. A dobos is túlságosan kimérten, szenvedélymentesen ütött, vagyis nem volt, aki/ami életre keltse a produkciót. Ilyenkor szoktam mondani (most is megjegyeztem a többieknek a társaságból), hogy mennyire megérdemelne egy hasonló lehetőséget a hazaiak közül mondjuk a Shapat Terror vagy az Asphalt Horsemen. Tutira élnének vele! Róluk fel se tudom tételezni, hogy ilyen szárnyaszegett élő előadással búsítsanak bármi okból is. Pláne egy pénteki napon…
A 77 szépfiúi szerencsére magukkal hozták az elvárható vitalitást Barcelonából. Az alaptétel kimondja, hogy „Nice boys don’t play rock n’roll” és a fazonjuk alapján valóban előbb vártam volna tőlük afféle AOR-ba hajló „lávjúbébi” hajlakk-rockot. Ám ilyesmiről szó sincs, a banda az AC/DC – lásd még olyan követőiket, mint egykor a Jackyl, a The Poor vagy a maiak közül az Airbourne – nyomdokain haladva nyomja a boogie-t. Még az egyik gitáros, Armand Valeta éneke is illik a Bon Scott - Jesse James Dupree - Joel O’Keeffe sorba. Mindezt persze domesztikáltabb változatban kapjuk, az olyan dalcímeiket és szövegeiket, mint Maximum Rock N’Roll vagy Down And Dirty egy pillanatra se vegyük komolyan. Tény azonban, hogy a hangulatteremtéshez nagyon értenek a srácok, sőt a jelek szerint nekik is bejött a buli és a közönség, mert előbb a másik Valeta tesó, a szintén hat húron pendülő LG szabadult meg felső ruházatától és csörtetett a nézők közé hangszerestől (voltaképp ő a showman a csapatban), majd ugyanezt a lendületet átragasztotta a többiekre is. A mélynövésű, kissrác kinézetű dobos nyilván maradt a helyén, de végig kellően feszes és húzós alapokat biztosított, a basszer pedig inkább háttéremberként ténykedett. Hogy úgy mondjam, urai voltak a helyzetnek a katalánok, bár túlzás volna azt állítanom, hogy új kedvencet avattam.
A baglyok nem azok, amiknek látszanak… Az Audrey Horne (na, honnan a név?..) ellenben nagyon is az: „őszinte figurák örömzenélése, és a saját skatulyáikon túlmutató időtöltése, amiből süt az őszinteség. És ha egy zenéből süt az őszinteség, ott nagy baj már nem lehet.” Ezt még a Youngblood album ürügyén írta róluk Ernő kolléga és meg sem próbálom ennél frappánsabban összegezni a koncertjükön átélteket, mert annyira találó a megfogalmazása. De hogy konkrétumokkal is alátámasszam, nem volt olyan a teremben, akit ne villanyozott volna fel a tagok folyamatos jókedve, összemosolygása, egymás heccelése és Toschie poénos konferálása. (Ja, és ki ne felejtsem a Muppet Show-s intrót!..) Egyébiránt is öröm nézni a színpadi munkájukat. Thomas Tofthagen gitáros és Espen Lien bőgős pózai teljesen természetes módon hatottak, mint ahogy Ice Dale megnyilvánulásai is, bár ő valamivel kevesebbet feltűnősködött.
A fehér inget és nyakkenőt hordó, durván kivarrt Toschie ezzel szemben állandóan pörgött. Húzta magával a bandát, ahogy egy belevaló frontembernek kell. Először csak ő mászkált le a közönség soraiba a deszkákról, majd a két gitáros is mind gyakrabban követte a példáját. Érdekes, hogy így élőben kevésbé tűnt Paul Stanley-snek a hangja a lemezeken megszokotthoz képest, de ez semmi esetre sem minőségbeli különbséget jelent.
Mivel a ma ismert Audrey Horne hangzás a Youngbloodon alakult ki, nem meglepő módon egyetlen dal, a Blaze Of Ashes erejéig ástak vissza a bergeniek a 2013 előtti időkig. Amúgy aki a Pure Heavy-t valamiért kevésbé érezte masszívnak, szerintem a koncert óta újragondolta ezt a nézetét. Még az egészen mélyen a 70-es években gyökerező friss nóták (Wolf In My Heart, Out Of The City) is új erőre kaptak, még ha a sound lehetett volna picit tisztább azért. A hallgatóságot is egy idei szerzemény, a Waiting For The Night alatt vonta be a legaktívabban a közös éneklésbe Toschie, úgyhogy ne legyen kétségünk a Pure Heavy lelkes fogadtatását illetően. Valószínűleg a kint látott egyen-pólós cseh rajongóklubtagok is egy emberként helyeselnének erre.
Elsőrangú, felhőtlen hangulatú retro rock buli volt, amely hosszú időre képes feltölteni az embert jókedvvel és pozitív energiával. Mifelénk az ilyesmi ma úgyszólván létszükséglet!..
FOTÓK: POLGÁR PÉTER. TOVÁBB KÉPEK ITT.
