Lydia Lunch körülbelül az a fajta nagyasszony a – jelen esetben igen széles spektrumon belül értelmezett – rock szcénában, mint egy Margaret Thatcher a világpolitika sűrűjében. Igazából elkezdhetnénk itt az egészen korai anekdoták felsorolásával, hogy miként érkezett 16 éves kora körül New Yorkba, hogy alapította meg a rövid életű, ám annál nagyobb jelentőségű Teenage Jesus & The Jerks nevű együttesét, amit a no wave hívői iránymutató magasságokba emeltek, hogy aztán végigénekelve, drogozva, zenélve, alkotva, lázadva még mindig  olyan tökös zenét kreáljon, ami alapvetően a földhöz vágja a mélyen tisztelt hallgatóságot. Beszélhetnénk arról, hogy össze meg vissza utazgatva gyűjti az élményeit, hogy Barcelonában élve folyamatosan támadja az USA politikáját, vagy éppen szakácskönyvet ír, mert unatkozik. (Valószínű, hogy a munkásságát behatóbban ismerők azt is tudják, hogy a Lunch vezetéknevet is épp azért kapta, mert lerongyolódott kis bakfis punk csitriként rákényszerült arra, hogy ételt/ebédet lopjon - az más kérdés, hogy viszonylagos anyagi stabilizálódása után pazar esteket tart a meglopott barátai számára, ahol saját maga is főz).

Már tavaly is megtisztelt minket a jelenlétével, csak akkor épp a Retrovirus nevű formációjával idézte meg a nyolcvanas, kilencvenes évek hangulatát, és dalait (A banda további tagjai: Weasel Walter – gitár, Algis Kizys – basszusgitár, és Bob Bert - dobok). A Retrovirussal jövőre visszatér – ahogy ígérte, tehát ha valaki esetleg lemaradt volna a post–punk, no wave díva tegnapi fellépéséről, jövő június környékén pótolhatja ezt a tévedését. A másik formáció - aminek a kíséretében december 17-én prezentálta milyen is az, amikor örök szövetséget köt valaki ezzel a műfajjal – a Big Sexy Noise. Ebben két, a Gallon Drunk formájában alkotó művész, James Johnston (gitár, vokál), illetve Ian White (dobok) kísérik.

A program szerint előttük a derTANZ pörgette fel a hangulatot. Az a derTANZ, amelyik mindenfajta kontroll és szabály nélkül gyúrta egybe, és tette magáévá a stoner, metál, punk vonásokat, hogy aztán egy sajátos hangon, teljesen szabadon játsszon velük, és velünk. (Kovács Gábor – vokál, Gulyás Árpád – basszusgitár, Tornyos Ákos –dob).

Miután eltelt egy kisebb beállással, hangolással, felkészüléssel, és átszellemüléssel eltöltött idő, a Big Sexy Noise megszállta a színpadot. Hölgyeim, és Uraim. Az, amit ők így együtt művelnek, az maga a büdös, koszos, szexis, eleven rock, noise, zajongás, a mestermunkába oltott kosz, az eltorzított, majd kifinomult művészet, nagybetűkkel. Bármilyen dühterápia helyett, mellett, totális, teljes kikapcsolódás. Az első perctől az utolsó percig tartó őrület.

Felsétál ez a nő a színpadra, aki amúgy az ország másik felében élő édesanyád is lehetne, az apró termetével, feketébe burkolózva. Aztán jött a varázslat, a mocsok, a szent kábulat. Az első lefogott hangtól az utolsó másodpercekig élő produkció egyszerűen katartikus volt. Elfogultság nélkül frenetikus. Kevesen voltunk, de annál lelkesebben vesztettük el az eszünket. Az idősebb korosztálytól, a szemtelenül fiatal, junior punkokig mindenféle ember jelen volt, és a fej –és hajrázáson kívül még drum and bass sátrak közönségét idéző táncolások is helyet kaptak.

Kifejthetnénk itt, hogy Ian White szépen szétverte a dobokat a háttérben, vagy hogy James Johnston leckét adott a ma kissé túlkapott magamutogatóknak milyen az, ha valaki ripacs, profi, dögös, hűvös és elegáns egyszerre, miközben úgy játszik a gitárján, hogy kis híján elélvez a nép előtt. Ha logikusan gondolkozunk, mára már kissé lenyugodtak… Akkor mégis milyenek lehettek a teljes káoszban? Hisz ez csak egy szelete volt annak a robbanásnak, ami akkoriban terjedt szét a zenei platformon. És közben a frontasszony osztotta a rajongóit, és csépelte önmagát, tökéletesen uralva a jelenlévők figyelmét. Itt nem volt pofázás, meg mellébeszélés, laza kis csevegés. Csak a nagybetűs, büdös nagy elképedésnek jutott hely. Remélhetőleg igazi szexista feministák is voltak jelen, hogy lenyugodjanak, vagy olyanok, akik már irritálóan hímsoviniszták, hogy észhez térjenek. Mert az, hogy Lydia mindenkit elküldött a jó büdös francba… - önmagát is – megtörtént. És az a legszebb az egészben, hogy ezt mi örömmel meg is tettük volna akkor.

Az igazi ikon, ez a kellemesen egoista, sokrétű, óriási tűzzel és szenvedéllyel megáldott nő, nagyságának teljes tudatában, még a visszatapsolást is csak nagy ódzkodva fogadta el. ”Be akartunk kussoltatni titeket” – mondta, hogy aztán még egyszer lerántson minket az akkor várva várt pokolba…
Ms. Lydia. Jövőre, veled, ugyanitt.