Az (is) a jó ebben a 2015-ben, hogy már rögtön az elején, február 23-án egy olyan zenész tisztel meg minket a jelenlétével, mint ’a’ Mark Lanegan. Valószínűleg elég sokan várják már a pillanatot, amikor a kultikus művész, ezen a mély, füstös, titokzatos búgó hangon újra magával ragad bennünket, hogy aztán a tucat szennyétől gyulladt, és csukott szemhéjainkat szétfeszítve szembesítsen minket a színtiszta, éteri sötétséggel.
Mark Lanegan tényleg az az előadó, akiről csak ’szuperlatívuszokban’ érdemes beszélni. Az, hogy a Screaming Trees frontembereként kezdve olyan alkotókkal és bandákkal dolgozott együtt, mint Kurt Cobain, a Queens of Stone Age, vagy a Mad Season – csak pár név a sok közül – és számtalan albumon működik közre, apró kis tények pályafutásának rögös, fordulatos országútján.
2014. október 21-én jött ki kilencedik stúdióalbuma, Phantom Radio címmel. Az ezen szereplő tíz dallal egy viszonylag új oldalát, és új irányú kísérletezését prezentálta nekünk. A deluxe verzióban – No Bells On Sunday teaser - plusz öt dal kapott még helyet, melyeket, a jelek szerint kifejezetten ezt a tíz szerzeményt kedvelő, és megemésztő közönségnek szánt.
Meg kell említeni, hogy számtalan, alapvetően megrögzött Lanegan fan fejezte ki elégedetlenségét az albummal kapcsolatban. Sokan elcsépelt, indie – elektronikus maszlagnak bélyegezték, vagy hiányolták Mr. Lanegan megszokott, sötét, baljós ’búgását’. Sokszor van igazság, a széles körben elterjedt vélekedésekben, ennek megfelelően nyugodtan summázhatnánk mi is hasonlóképpen a felvételt, azonban jelen esetben nem tudunk egyetérteni a fentebb közölt megállapításokkal.
A Phantom Radio lenyűgözően példázza milyen az, amikor valaki, kísérletezés, és új perspektívába helyezett önkifejezés céljából készít egy olyan albumot, amiben megőrzi a mélyen szántó, sötét tónusú mondanivalóját, miközben egy mozdulattal leckét ad a ’mai’ irányzatok képviselőinek arról, hogy ilyen számokat is lehetne készíteni a különféle alkalmazásokkal. Hisz, ahogy azt már a megjelenés előtt elárulta, egy Funkbox nevű applikációval írta meg a dob részek jelentős hányadát.
Elképzelitek azt, ahogy Mark Lanegan egy ilyen programot nyomogatva dudorászik, és morog? Mert vannak olyan részek, ahol hallgatás közben kifejezetten ezt látod magad előtt, és egyszerűen élvezed, amit csinál, hisz eközben az üzenet nem csorbul. Ezen a ponton jegyezném meg, hogy nagyon sokan elfelejtik megemlíteni azt a nem elhanyagolható tényt, hogy a zenei képességein túl, egy nagy formátumú és hatásos szövegíróról is beszélgetünk.
Ez már a legelső – és egyben az album egyik legerősebb számánál - a Harvest Home-nál is megnyilvánul, a Mark Lanegan féle, kellően sötét beköszönéssel együtt: ’Fekete a szín, fekete a nevem, kell valami, amivel az Ördögöt elűzhetem’. Közben meg–megjelennek az elektronikus vonások, a szinti néha felbukkan, de ez még inkább blues –rock elemeket hordoz magában – mintegy lassan vezetve be minket ebbe az új irányt felmutató zenei ’parádézásba’.
Ezt követi a Judgement Time, ami egy minimál alapokkal ellátott, ős Lanegan ének. ’A lehulló égbolt, mint a mennyország kiömlő könnye’ szimbólummal, ezzel a mély hanggal, az alig használt, elhaló zenei kísérettel egy Jelenések könyvét megszégyenítő, sötét vízió, borzongást és hidegrázást keltő érzelmi hullámzás.
A harmadik dal, a Floor of the Ocean egyértelműen, és magabiztosan használja a korábban említett Funkbox alkalmazást, míg a háttérvokálban maga Shelley Brien, a barátnője – nem lesz több bulvár – is felfedezhető. Ez a dal a lemezen elsőként határolódik el az eddigi munkásságától, és kifejezetten könnyed zenei háttérbe helyezett, még mindig súlyos mondanivalót közvetít nekünk. Igazából ebben már feltűnik az a hatás, ami leginkább ahhoz lenne hasonlítható, mintha egy hollót pinkre festenének, vagy amikor egy pszichózisainak közepén járó arc beszabadulna a tánctérre, és szétbulizná az éjszakát, a döbbenettől lesápadt plebs körében.
A Killing Season, ami ennél erősebb, ugyanakkor mégis játékosabb - szintén ugyanezt hordozza magában, és a szöveggel együtt meg lehetne esküdni arra, hogy Mark komolyan tud viccelni. Ez az album egyik leghatásosabb dala, azzal az áldásos tulajdonsággal, hogy a fülbemászósága miatt olyanok is meghallgathatják, akiket eddig hidegen hagyott a mester művészete, viszont ezáltal az arcukba kaphatják ezt a gerinces, sallangoktól mentes, minden sorával intelligensen osztó művet.
Ezt a szarkasztikus, játékos burjánzást a Seventh Day töri meg, ami újra teljesen Funkbox barát. Nem lehet elégszer hangsúlyozni mekkora kontraszt van a hangzás és a ’hang’ között, ennek ellenére, már-már vidám dalnak is nevezhetnénk. Sok szintivel és dob applikációval.
Az I Am the Wolf megint csak egy régi vonalas Lanegan műremekre emlékeztet, azzal a különbséggel, hogy megőrzi az albumon érezhető kísérletezést. Farkas vagyok, falka nélkül’ – nehéz tudomásul venni ezt a valahol igaz sort. Nehéz megérteni, hogy miként fordulhatott elő az, hogy egy ennyire felkavaró, fájdalmasan szép és őszinte érzelmekkel brillírozó művész miért nem népszerűbb, vagy ismertebb. Mielőtt még ezt feldolgozhatnánk, felcsendül a Torn Red Heart. Az utóbbi évek egyik leg…szebb? Leg….fájdalmasabb? Leg…jobb…szerelmes dala. Az üzenet: meg kell a szívnek szakadnia. Ismét csendesebb, minimál hangszerelés, a hangra, arra a nyomorult, tömény hangra koncentrálva.
A Waltzing in Blue szerencsére, vagy szerencsétlenségünkre ennél egy kissé gyengébbre sikeredett. Nem mintha ettől nem tudnánk sírni, vagy pont ettől a fájdalomtól felszabadultan örülni. A szöveg telitalálat, csupán időt kapunk általa arra, hogy kiheverjük az előző balladát, a két utolsó alkotás előtt.
A The Wild People újra egy érdekesebb szám, teátrális részek váltják a vad, olykor szarkasztikus sorokat, és a hangzás is hullámzó. Talán ez az egyik olyan dala, amiben pontos lenyomatot kapunk alkotásának magasságáról és mélységéről, annyira sokrétű, és sokatmondó. Az a fajta alkotás, amit tényleg át lehet élni, el lehet képzelni, amire hazasétálnál szakadó esőben..
A záró dal, a Death Trip to Tulsa legalább olyan erős, mint a kezdés, sötét, árnyalt, klasszikus Lanegan. Füstös, vészjósló, már csak nyomokban tartalmazza az applikációs, modern zenecsinálás lenyomatát. Újra a blues, a rock országútjára ránt minket.
A No Bells on Sunday teaser legjobbjai a Dry Iced – klubsláger…. - a Sad Lover, illetve a pszichedelikus pop – ami lehetne egy új irányzat– Smokestack Magic.
Az egész albumon végigvonuló koncepció olyan, mintha előttünk állna a művész, és ezt mondaná: ’helló kis pöcsök, most megmutatom, hogy kellene ezt a sok alkalmazást a gyakorlatban pörgetni’, aztán, miután fokozatosan átvenné ezt a ritmust, az album vége felé közeledve lerázná a színes porral befújt szürke kabátját, és visszabújna abba a gyönyörrel, fájdalommal teli homályba, ahonnan érkezett.
Ezek után adódik a kérdés: mit várok a koncerttől február 23-án? Érzelmi csúcsokat, és szakadékokat, feneketlen, sűrű sötétséggel. A transzformációt, amit ez az érzékeny, elementáris alkotó képvisel majd ’ 30 éve.
