Hosszas várakozással telő hónapok után jött el a nap, hogy a nagyon pöpec új albummal jelentkező Obituary ismét ellátogatott hozzánk. Aztán, hogy a nagy centivágós várakozás után hogyan alakult az este? Hát a magas léchez igazított elvárásoknál is komolyabban. Sokkal komolyabban.
Jómagam sem szoktam tartani magam legtöbbször a kapunyitáshoz meg az előzenekarok kezdési időpontjához, egyrészt, mert notórius késő vagyok, másrészt meg az üres koncerttermekkel, vagy a lelkes befűtő bandák húrtépései előtt bóklászó egy -két emberrel nehéz mit kezdeni. Ezért most is fél hét után estem be pár perccel a Dürerbe, ahol kellemes meglepetés fogadott, mert hétköznap, meg hat óra ide vagy oda, a pontosan kezdő norvég Posthum színpadképe előtt már ott bólogatott ötven-száz arc. A black, death és thrash határain mozgó csapat pedig tolta ahogy kell, be is mozgatva elől pár fazont. A meglepetést ugyan nem okozó, de erőteljes produkció színvonalát pedig az is emelte, hogy frankón ki voltak keverve, kurva jól szóltak, és csutkán.
Ez pedig az őket követő Dust Bolt német thrash formáció esetében is így volt, ami több szép és nagy piros pont a Dürer Kertnek, és nem csak a zenekaroknak. Ugyanis máskor is megfigyeltem már, hogy ebben a klubban az előfutároknak is jár a teljes kakaó, ami nem mindenhol van így. A fogós csordakórusokkal televágott klasszikus thrash kellőképpen megdöngetve pedig vonzotta is a gyászjelentéshez illően fakó feketébe öltözött, gyülekező fodrásztalanokat. A színpadon nyomuló felpörgött fiatal arcok mellett pedig penge volt az az életkép, ahogy Donald Tardy egy kézi kamerával ügyeskedik, oda-vissza közelít és távolít, hogy minél jobb videót csináljon a német srácokról.
Az egy négyzetméterre jutó Venom pólók számából azért lehetett sejteni, hogy a főzenekar mellett a jelenlévők zsebében bőven van a respektből Mantas személyének is, mert hogy sorban ők voltak a következők Mpire of Evil nevű bandájával. Persze, mikor valaki kérdezte, hogy milyen Empire is következik, és mi mondtuk, hogy Evil, mindannyian röhögtünk, de ez nem jelenti azt, hogy nem voltunk rájuk kíváncsiak. Mantas matektanár szemüvegben is Mantas (merthogy abban nyomta). Mi pedig akik ironizáltunk, azért bőven beljebb is húzódtunk a színpad felé. Az pedig, hogy én jobban meghatódtam egy Kleopátrának sminkelt csinos húszévesen Sodom felvarróval a hátán, tényleg nem a banda hibája, hanem az enyém. Azért a Countess Bathory nagyon adta. Ott kellett volna kérnem a hölgytől egy lassút szerintem.
Aztán a kopott Venom printek aránya szépen kezdett eltörpülni a frissen vásárolt Cause of Death pólók mellett, a rajongók száma pedig már faltól falig volt mérhető a teremben. Aztán a lesötétített színpadra egy nyeles gránát erejével robbant be az Obituary, és félperc múlva már olyan volt a koncertkép, mintha a hatodik számnál tartanánk. John Tardy hangja pedig szépen lassan elkezdte letépni az arcunkat. Ami jött a színpadról, az olyan tökéletes hangzással és töménységgel jött, hogy megmondom őszintén nem mostanában hallottam ilyet. A beállítások, a hangzás, a pontosság, az ének, nem hogy album minőséget adott vissza, hanem annál simán még jobb is volt.
Annyira vitt magával az egész, hogy pontos számsorrendeket nem is tudok mondani, de azt hiszem a Centuries of Lies-szal kezdtek az új albumról, és piszkosul beindult mindenki, nem kellett régi klasszikust elővenni, hogy harapjon a közönség. A pogó ment ezerrel, az arcok torzultak, kezek lábak jártak. A show gerincét az új számok adták egyébként, és lehet, hogy csak azért mondom, mert nálam is ezek ütöttek be a leginkább, de a közönség is ezekre reagált a legintenzívebben, pedig csak három hónapos a lemez. Persze a Don't Care és az Insane sem hiányozhattak, volt Infernal Bleeding az első lemezről, hosszan kitartott sötét doom riffelések műfüsttel, de a csúcspontok a Vision in my Head, a Violence és az Inked in Blood voltak nekem, meg a ráadásban a Slowly we Rot mellett a Back on Top. Meg az amikor John Tardy a saját acsargó stílusában úgy nyomta, hogy Budapest, mintha az a Pain Inside refrénje volna mondjuk.
Eddig sem voltam kis Obituary rajongó, de ezután a show után, a rajongás mérő úgy csúszott fel bennem, mint iskolai kréta evés után a lázmérőben a higany. A Tardy tesók bandája bizonyította, hogy nem csak a képzeletben törik a csontot, hanem a valóságban is.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT.
