Na, megint itt egy hamisítatlan 21. századi metál csapat, akiknek csak a nevét ismerem, de még sosem dugtam a fülem a név mögé, hogy halljam, milyen zenét is takar tulajdonképpen. Pedig mindig áhítozok azután, hogy szülessenek még új hősök, aztán meg körül sem nézek rendesen, mielőtt azt mondanám, hogy ma már semmi sem olyan, mint a hőskorszakban. Ahogy nézem a baljós tarot kártyára emlékeztető borítóját a Sylosis új Dormant Heart című lemezének, azt gondolnám valami súlyos doom cuccban utaznak. Aztán fellapozom a mindent tudó enciklopédiát és ott azt olvasom, hogy british heavy metal megjelöléssel fut a csapat. Ok, ezután nyitom a videó csatornát, és amit elsőre látok, hogy a hajuk meg rövid. Doom és heavy rövid hajjal? Mi lesz ebből?

Látom, hogy az ezredfordulós megalakulást követően az utolsó öt év az, ahol felpörögtek a zenekar dolgai. Négy nagy lemezükből csak az első jelent meg 2010 előtt, a többi szorosan előzi meg ezt az új anyagot. Túl vannak már egy koncertlemezen is, ahol egy fesztivál bulijukat rögzítették, és valószínűleg a nagy kiadónak, a Nuclear Blast-nak köszönhetően, jó néhány videoklipjük alatt szaladhat el a kis piros csík balról jobbra. Vagyis szaladt egészen pontosan, és ahogy nézem elég sokszor. Két videójukat is találtam egy milliós nézettség felett, ami egyrészt azt jelenti, hogy nagyon le vagyok maradva, másrészt pedig azt, hogy a hőskorszaknak még lehet, hogy egyáltalán nincsen vége. Mert egy hőskorszak nem vész el, csak átalakul?!

Aztán böngészek még kicsit, nézegetem a számos tagcserét, a nagy neveket akikkel már játszott együtt a csapat, meg közben megtalálom az oldal címkéknél, hogy van itt azért thrash metal és egyéb hangzatos megjelölés, de a lényeg a lényeg marad, el kell indítani a lemezt. Ami a Where the Wolves Come to Die című számmal kezdődik és egy szép felvezetés után, lassú, de erőteljes földbedöngölésbe megy át, hogy a váltás után - igazolva a borító hangulatát - aztán eljátszadozzon egy briliáns doom témával. Mintha a szomszéd szigetről jövő Primordial legjobb pillanatait idézték volna fel a srácok ebben a három percben. Az ezt követő Victims and Pawns ehhez képest szélsebesen nyit. Egy lebutított thrash trancsírozásba húz bele, de közben még, mintha a nyitó nóta hangulatába is bele lennének ragadva, és nem tudnának igazán megvadulni. Aztán a szám második felére sikerül letisztulni, és megkoronázni egy progresszív témát egy jó refrénnel, de mire ráéreznék megint elszabadul valami más, és végül már nehezen tudom mihez igazodjak. Olyan érzésem van megint, mintha két jobb - rosszabb számot váltogatnának random, a stop és a play gombbal és engem ez összezavar. Sokat gondolkodom azon, miközben az új bandák némelyikét hallgatom, és most itt a második - harmadik Sylosis számnál is ez kapcsolt be, hogy velem van-e a baj?

Ugyanis én nagyon nyitottnak érzem magam zeneileg, a metál zene minden válfajával közeli barátságot ápolok, de ezeknél az újabb trendeknél sokszor azért akadok meg, mert valahogy sok. Sejtem, hogy a Sylosis tagjai is hallgatnak és respektálnak mindenféle zenét, ez pedig hatásként megjelenik a saját muzsikájukban. Meg, hogy valami újat szeretnének létrehozni, de engem az, ha egy számon belül hozzák a Saxon-t, a Sabbath-ot, a disznóhangot, az Exodus-t, és a Carnifex-et az valahogy bezavar. Ezért aztán a címadó dal, a Dormant Heart is csak a feléig tetszett, aztán valahogy megint szétesett, és már nem állt össze. Ugyanez a kettősség pedig ott volt bennem a To Build a Tomb és az Overthrown esetében is. Gitártémából ugyanis minden számba jut szinte egy nagyon penge, ami időnként például a Lamb of God magasságaiban csap, csak aztán újra és újra olyan váltások törik meg ezt a lendületet, ami miatt nem érzem kellőképpen egybegyúrtnak a cuccot. A Leech az album felénél slágernóta. Egyébként nekem a dallamos oldala jobban is tetszik a Sylosis világának, tagadhatatlan, hogy van benne lélek. Csak még kiforratlan. Ahogy az anyag végéhez közeledve a másik klip nóta a Mercy is, ami egy dallamosabb heavy - thrash fuvallat szintén, de ahhoz, hogy igazán heavy lehessen kidolgozottabb kellene legyen az ének, ahhoz meg, hogy igazán thrash legyen, kicsit máshogy kellene szóljon az a bőgő, meg a gitár. És azt hiszem ez lehet is a pontosan egy órás, 12 számos lemez végszava is.

Színes és részletes ez a mozaik, tele jól odatett részekkel, meg-megcsillanó elemekkel, de valahogy még nem állt össze, azzá a lenyűgöző képet kiadó egésszé, amit egy életen át elnézegetnék a falamon. Meg valami olyasmi is eszembe jutott még, hogy lehet egy rock buliban játszani Van Halen-t és Bolt Thrower-t is, de mindig lesz akinek nem lesz könnyű a váltás és ki fog menni cigizni. Na én is így voltam ezzel a lemezzel. De ennek ellenére azért azt mondom, ha közepes, akkor erős közepes. Vagy én vagyok maradi? Egy próbát megér.