Mindenkit, aki a cím alapján jutott el a beszámolóhoz szeretnék elkeseríteni! Ez nem bármelyik szabadon választott Kovi film utolsó jelenetének irodalmi igényességgel papírra vetett változata, úgyhogy aki erre számított, az ne is koptassa a szemét tovább a képernyővel.
Vannak azok a koncertek, amikor minden egyes zenekar érdekel. Nem sűrűn fordul nálam elő, de azért vannak ilyenek. És ez a stuttgart-i történet pont ilyen volt! A Madball 6 éve nem járt erre (mert mindig csak Magyarországon játszanak, és a szegény Günterekre már nem jut idejük :) ), igy olyan háromtized másodpercnél valamivel rövidebb ideig tartó gondolkodás után már vettem is meg a jegyet.
Az est fényét még emelte, hogy a Strife is szintén őskedvenc zenekarom. A Backtrack-et régóta szerettem volna élőben látni, mert nagyon ügyes srácok (és egy éve "valami" baráti esküvő kedvéért kénytelen voltam kihagyni a koncertjüket :) ), az Additional Time-ra szimplán kíváncsi voltam, a Rise of the Northstar kapcsán viszont tudományos célzat vezérelt: el kellett dönteni, hogy ügyes bohócok-e vagy szimplán tök hülyék (azaz komolyan gondolják az egészet). Szóval volt dolog bőven!
Stuttgart környékéről azt kell tudni, hogy ott dugó van. Mindig és minden irányban. Ez tény, olyan, mint hogy az ég kék és a fű zöld. Az okát pedig kár is keresni. Emiatt a munkát igyekezetem a lehető legrövidebb idő alatt lerendezni, és 16:00-kor már morgott is egy méterrel a lábam előtt a sornégyes, miután kedvenc unokaöcsémet is felnyaláboltam (jólmegyéknél külön DJ jár a kocsihoz, meg terapeuta, aki nagyban hozzájárult ahhoz, hogy megtekinthettem a koncertet, és nem valamelyik helyi örs vendégszeretetét élvezetem garázdaság miatt :) ). Hiszen ezzel egyidőben el is kezdődött a már említett végtelen történet. Ugyanis a 204 km-t (ne felejtsük el, hogy Nemetországban nincs a pályákon sebességkorlátozás) sikerült "mindössze" 4(!), azaz négy(!) óra alatt megtenni!
Szemléltető példának a következő dolog: 7 km-re a klubtol a Vérem nyomott egy play-t az Earth Crisis Slither albumának, és mire végighallgattuk, még mindig vissza volt egy km. Segítek, 43 perces album! Aztán jött a klub keresése. Ott voltunk, de mégsem volt meg a klub. Belefutottunk még két csoportba, ők is a klubot keresték. Megkérdeztünk egy járókelőt, és vigyorogva mondta, hogy le a metróaluljáróba, aztán jobbra. Szóval igazi underground buliba érkeztünk. De egy rohadt tábla sem volt kirakva, hogy "menj le te idióta, mert ott a klub".
Berohanás, kabát marad, pisi marad és a következő fogad: a Backtrack énekese bejelenti, hogy "we have one more song left". Már előtte is becézgettem Baden-Württemberg tartományt és döntéshozóit a kiváló vívmányok miatt, de akkor rá kellett térnem a légzésük elnehezülése iránti vágyam ecsetelésére. Azaz így marad le az ember 2 zenekarról akaratán kívül. Mondjuk Murphy elmehet még továbbképzésre, mert március 3-án a lakásomtól 500 méterre fog játszani a Backtrack helyi erőkkel megtámogatva főbandaként, és oda biztosan oda fogok érni! :)
Kis átszerelés, és már jött is a Rise of the Northstar brigádja. A tudományos kutatómunka pedig a végére ért: ezek nem csak úgy csinálnak, ezek tényleg tök hülyék! Eddig őrlődtem a jó zene és furcsa style összeegyeztethetetlensége miatt, de most összeállt a kép. Jó zene és furcsa style és pont. Ez van, és ez így jó. Minden videómegosztós nóta előkerült, és nagy meglepetésemre elég komoly rajongótáboruk alakult már ki a sváboknál. A hangosítás kiváló volt, bár néha el-eltűnt az énekes hangja, mégsem lehetett panasz a koncertre. A várt 20 perces időkeretben kiváló kis bulit kanyarítottak. Én egyelőre maradok pár számuk hallgatásánál, nem vagyok még elég befogadó, de mindenképpen jól indítottak nálam.
Szintén egy seperces áthekkelés után már színpadon is volt a Strife. Most nem az egy éve megtapasztalt "azonnal letépjük mindenkinek az arcát" energiával robbantak a színpadra, de stílusosan a Through and Through-val kezdtek (első album nyitószáma) és rögtön jött a Face is (szintén első albumos nóta). Most az egy évvel ezelőtti időkeret duplájával rendelkeztek, ami roppant örömömre szolgált, mivel így nem csak a nettó pusztításra kellett koncentrálniuk (ami a múltkor több száz padlórahulló állat hagyott maga után, köztük az enyémet is), hanem közeptempós nóták is helyet kaphattak a repertoárban (pl. I am the Only One). Szintén nem kis örömömre nyomtak vagy 4-5 számot az általam nagyra becsült One Truth című debütről, de nyomtak az utolsó albumról is, meg úgy általában emlékeim szerint mindegyikről. Arányos setlist volt, ismét kiváló buli, és most Rick homlokavére is csak éppen buggyant ki. Biztos megunta már, hogy fejbebaszkodja magát a mikrofonnal, amivel egyébként is pár viselkedéskutatót már nyugdíjba kergetett. Tudom, hogy LA messze van, de mivel az nem lehet túl egészséges, hogy egész nap csak gördszekázik az ember, meg napozik, meg szörfözik, meg áztatja magát a vízben, így ezúton is biztatom őket a mielőbbi visszatérésre a sokkal viselhetőbb klimájú öreg Europánkba!
Szívesen mondanám, hogy egy röpke átszerelés után már a színpadon is voltak Brooklyn rémei, de nem! Megadták a módját. Külön hangszertechnikusokkal és hangmérnökkel érkeztek, de meg is lett az eredménye. Minden koncert jól szólt, de az övék vert mindent. Ahogy Hoya hurkás kis ujjacskái tépték a húrokat, Mike dobjátéka meg úgy szólt, hogy a pacemaker is újraprogramozta volna magát, mert ez job! Mitts minden egyes pendítése és a mikrofonba eresztett üvöltése tisztán volt hallható, és hát ugye Freddy! Megkarcosodott a torka az évek alatt, de pusztító erejű maradt. A kis visszhangot a sávjában furcsálltam ugyan, de nem volt zavaró. Mivel mással kezdhettek volna ennyi idő után, mint a Set it Off-al, aztán jött a Hardcore Lives. Nézze el nekem mindenki, ha nem prezentálom sorban a setlist-et, és ki is felejtek néhány számot, annyi legyen elég, hogy nem tudok elképzelni olyan Madball rajongót, aki a legcsekélyebb hiányerzettel hagyta volna el a termet a bő egyórás koncert végen. Aki mégis ilyet állít, az hazudik és eretnek pogány! Dacára az új album frissességének szerencsére nem vitték túlzásba a nótaválasztást róla (volt Hardcore Lives, DNA, Doc Martens Stomp, és Born Strong is). De volt Down by Law, Hold it Down, CTYC (R.I.P.), Friend or Foe, Infiltrate the System. Freddy 835-nél nem sokkal többször futotta körbe a színpadot, kimászott a közönség közé, láthatóan önfeledten szórakozott ő is.
És a stuttgartiak! Közlekedést nem tudnak szervezni, tájékoztatásból elégtelen, nem tudják kiejteni az "sz" hangot, de azért le a kalappal előttük! 10-szer annyi energia szorult beléjük, mint a Frankfurt környéki puhány HC-sekbe! Megadták a módját, és tettek róla, hogy legközelebb se maradjon ki szervezetlen környékük a turnéállomások közül.
Freddy ügyesen tette spontánná a nyilvánvalóan nulla spontaneitással rendelkező számsorrendet és koncertidőt. Néha még magát is elkezdte győzködni (miután a közönség véleményét már kikérte), hogy igen, végülis játsszunk már még pár számot, ha már egyszer itt vagyunk és ilyen jó a hangulat. Aztán csak elfogyott az a fránya műsoridő, de ellentétben az ebből a szempontból szigorúbban kezelt előzenekarokkal, ők visszajöttek ráadásra (és láss csodát, a bejelentett 2 számból három lett :) ). Szóval a ráadás a For my Enemies című örökbecsűvel kezdődött, ami évekig a csengőhangom volt (egészen addig, amíg mindenkinél elszakadt a cérna az irodában és a legbátrabb jelezte, hogy tán választhatnék valami dallamosabbat is munkahelyi csörgésnek). Aztán pedig a HeavenHell (mondjuk furcsállottam volna, ha ez kimarad). De a korona, vagy az i-re a pont a 100% volt (azaz cien por ciento, ahogy a művelt orosz mondaná), ami négy karakterben össze is foglalta mindazt, amit az ujjperceim drasztikus kopása árán igyekeztem az érdeklődők tudtára adni!
Az estének volt pár tanulsága is: 1. Stuttgartba legközelebb akkor megyek koncertre, ha lesz helikopterem. 2. Stuttgartba nem szabad menni, onnan csak jönni szabad, mert a visszaúttal megvoltam 1,5 óra alatt! Szóval Happy End! :) (A fotók nem a helyszínen készültek)
Beszámoló: Pálinkás Bence
