Ipecac Recordings. A kiadó, ami elsősorban inkább elátkozott, és csak azután független. Ami többnyire az agyzsibbasztó középszerűség ellenpontján kísérletezők táborát képviseli, akik szintén súlyos agyzsibbasztással szítanak az átlagosnak vélt valósággal szemben. Ahol ki többé, ki kevésbé dekadensen szublimálja az elmebetegséget, mint a ráható világmindenség egyértelmű tünetét. A mindenki által jól ismert Mike Patton mellett Greg Werckman ( Alternative Tentacles is ) agyszüleménye ez az 1999 óta létező kis kiadó, aminek zászlós hajói azért egész messzi vizekre, zavaros, de nagy óceánokra is kieveztek már.
Ilyenek a fent említett őrült zseni Mr. Mike Patton korántsem sem habkönnyű tudatának egyéb kivetülései, mint Fantomas, Tomahawk, Mr. Bungle, Peeping Tom és a többi. Illetve a súlycsoportjában Patton úrtól semmikép sem elmaradó King Buzzo nevétől felértékelődött manifesztumok, amik elsősorban persze a Melvins lemezek, de ezeken túl van mögötte is még néhány érdekes kísérlet ami itt jelent meg. Aztán a nagyon vegyes felhozatalú előadók között ott az Isis, aki szintén itt adja ki a lemezeit, a Palms, ami az ő mellékcsapásuk Chino Moreno hangjával a mikrofonban, és a Dave Lombardo féle Philm első albuma, amit szintén itt hoztak ki.
Ez a cikk azonban csak kisebb részben hívatott szólni magáról a kiadóról, és azokról az előadóiról, akiket minden valamire való megveszekedett zenefüggőnek illik ismerni. Nagyobb részben sokkal inkább hívatott nagyobbra tágítani és izgatni a tudatot eme lemezistálló további, kevésbé ismert előadóival, akik szintén megkapóan degeneráltak és a zenebetegségben a lázlapjuk tele van szélsőséges értékekkel, de valahogy mégsem kapják meg a megfelelő figyelmet. Kapásból ilyen például a kiadónál a második lemezével 2003 környékén előhozakodó Curse of the Golden Vampire. A Godflesh guru Justin Broadrick valahogy úgy érezhette, hogy nem sokkolta le a hallgatóit még kellőképpen, így munkásságát megtoldja ezzel a produktummal is. Hogy milyenre sikerült, arról pedig talán annyit, hogy ha Napalm Death műkedvelő vagy, szereted a Godflesh légópince rideg hangulatát, és feszültél már meg füstös kis klub sarkában old school drum n bass ritmusokra is, akkor számíthatsz egy aránytalanul nagy orgazmusra, viszonylag váratlanul gyorsan.
A Zu neve is csenghet ismerősen, ha volt már olyan délutánod, amikor egy székben ülve hagytad, hogy Patton mester eléd tárja durva pszichéje újabb szövedékeit, hiszen a velük készült közös anyagok akár egy Faith No More videó mellett is ott figyelhetnek a videómegosztón. Na meg az előbb említett zenekarral turnéztak is jó néhányszor, körbe - körbe a földgolyóbison. Zenéjükön határaikat nem annyira lehet érezni, de azt határozottan igen, hogy a nekik legmegfelelőbb terápia helyett valószínűleg Sonic Youth, Einsturzende Neubaten és NomeansNo koncerteket látogattak inkább. A tavalyi kislemez után, idén tavasszal nagylemezt adnak majd ki.
A Sleaford Mods duóval való első találkozásomnál az a kérdés égett át rajtam azonnal, hogy vajon Jello Biafra hallgatta - e már meg ennek a két brit arcnak a cuccait? Ugyanis egy az egyben a Dead Kennedys túlprovokált neurózisait ültették át az angol underground minimalista megszólalásába. Valami olyan szenvedéllyel, amitől egyből azt gondolom, hogy ez a dolog képes lenne - és közben teljesen hiteles is - a Taigetosz pereméig tolni a hatezerszeres költségvetéssel dolgozó, önmagából teljesen kiürült sok szart. Nekik is vannak egyébként friss anyagaik.
A Guano Padano egy olasz trió, akikről, ha hallod őket azonnal tudod, hogy Ennio Morricone zenéjére kihegyezve és közben némi spagettit falatozva, egyszerűen beszippantotta őket a western világa. Americana című tavaly megjelent albumukra, ha nyomsz egy play gombot, ott lesz előtted Clint Eastwood szűkre húzott szeme, a finom szálló homok, amit a vadnyugati szél fúj le éppen Lee Van Cleef kalapjáról, és egy vonatállomásról a semmiben, meghallod azt a furcsa harmonika szót, amit azután már sosem tudsz kiverni majd a fejedből.
Végül pedig itt van a Retox. Akik nem csak attól érdekesek, hogy műfaj meghatározásuk sci - fi /surf /punk, ami azért elég rendhagyó. Hanem attól is, hogy körülbelül olyan eredményesen törekszenek a diszharmóniára, mint Schwarzenegger dialógusai a korai filmjeiben, de annál mégis sokkal izgalmasabbak és lendületesebbek. Egy lemezük jelent meg az Ipecac gondozásában, ahol Örkény István tematikáját használva, rövid egypercesekben gondolkodtak, így nem tudom hányszor játsszák majd el a mindössze 12 perces lemezt a két hét múlva bekövetkező bécsi koncertjükön.
Tele van a világ elérhetetlen szuper arcok, sokszor tényleg szuperszonikus cuccaival, ezért rohadt fontos, hogy vannak ezek a kis karakteres kiadók, akik figyelnek, és van egy sarkuk a sajátos zenészeknek, zenészeiknek. Aztán, ha másra nem is, arra biztosan jó volt ez az áttekintés, hogy eltöltöttünk vele fél órát, és akkor most már annyival is kevesebbet kell várni az új Faith No More lemezre. Ami azért nem semmi. Hajrá FNM, hajrá Mike Patton! Hozzátok a durvát és - ahogy bevillannak a promo fotók - hozzátok a bénát!
