Miről szólhat egy szombat este, ha nem a bulizásról? Arról, hogy ordítson valami zene, ahogy a csövön kifér, és te marha jól érezd magad! Találkozzál a haverokkal, ha úgy van igyatok meg egy bambit és csak szimplán élvezzétek az életet. Ilyen volt a mostani szombat este is, amikor ellátogattunk a Barba Negrába meglesni, hogy milyen is az Apey And The Pea, Blind Myself, Leander Rising trio közös turnéja. Mesélünk a tovább gömb mögött még többet.
Bevallom őszintén, hogy mind a három zenekar munkásságát ismerem, kedvelem, de ami igazán közel áll a szívemhez az az, amit Apeyék csinálnak (aki olvas minket az ezzel tisztában is van) Meg mertem volna esküdni, hogy ezen a koncerten lesznek a legkevesebben, de tévednem kellett (szerencsére) a Blind-ra és a stonerekre ugyanannyi ember volt nagyjából kíváncsi, ami azért a galériáról (is) nézve, egy szívet melengető érzés. Apeyék nem totojáztak, eléggé durva set listtel készültek erre az estére. A Four Horsemen, Nazareth-et reméljük már játszani is megtanultátok az oktató videókból, de hallgatni is hatalmas élmény. Ami igazi meglepetés volt, hogy előkerült a Hashman Blues is, ami az egyik kedvenc dalom a Nectar-ról. Az emberek vették a lapot, együtt mozogtak, rázták a fejüket, és egy emberként ordítottak két szám közt. Nagyon feelinges kis buli volt.
Rövid átszerelés és a Blind Myself vette uralmába a színpadot. bevallom őszintén Gergőék munkásságát a Budapest,7 fok, eső albumig követtem nyomon rendesen, azóta valahogy nekem nem jött be annyira, amit csinálnak, de nem is rossz, félreértés ne essék. Közönség itt is volt szép számmal, a hangulatról ugyanaz elmondható, mint az előző zenekarról. Viszont, itt volt számomra egy kis bibi. A hangzás valami borzalmas volt. Gergő énekét alig lehetett hallani, Valentin lábdobja leszedte az ember fejét, viszont a pergőn meg semmi svung nem volt. A basszusgitár meg úgy elnyomta a gitárokat, hogy azokból csak valami kásás zajt lehetett hallani. Azért öröm volt hallani egy olyan klasszikus dalt, mint a Lost In Time, komolyan, újra tizenhétnek éreztem magam.... Azért a Pomogácsok is hasított rendesen. Rosszat nem lehet írni a srácokról, mert teljes szívvel bele adtak apait anyait és ez látszott is rajtuk, csak a hangosítás lett elszúrva. Van ilyen, majd máskor.
Leanderék nekem külön esetek. Igazából marhára hangulat függő, nem is tudom, hogy volt-e valaha nálam ennyire hangulat függő zenekar. Olyan ez, mint amikor azt mondják nekem, hogy lehet az, hogy te nem szereted a SOAD-ot? Azzal is úgy vagyok, vannak jó számai, de azok is csak hangulat függő dolgok. Néha ordítom teli torokból a szöveget, máskor meg azt mondom, hogy már megint ez?! Na, ennek a hazai megfelelője nálam a Leander Rising. Színpadon ők is a maximumot nyújtották, ügyesek, jól játszanak és itt már a nézőtér is dugig volt. Nincs is a srácokkal semmi bajom, csak egyszerűen engem ez nem fog meg, nem értem, mit szeretnek annyira rajtuk az emberek. Attila-Jozy marha ügyes gitárosok, ezt kár is lenne vitatni. Leander remek frontember, határozottan áll ki a színpadra, és magára vonja az ember figyelmét. A Budai meg atom pontosan hozzá az alapot.
Azt tudom mondani az estéről összegzésképpen, hogy, aki bármelyik zenekart is csak egy picit szereti, az sajnálhatja, ha kihagyta ezt a bulit. Marha jól éreztem magam! Sok ismerős arc, pár korsó itóka, és tényleg maximálisan remek hangulat. Ha tehetem minél előbb megismétlem! Béke, Szeretet, Metal
