Vannak azok a koncertek, amikor minden egyes zenekar érdekel. Nem sűrűn fordul nálam elő, de azért vannak ilyenek. Na ez a buli nem olyan volt!

Murphy-vel akadt némi elszámolnivalónk, miután a Backtrack-ről először egy esküvő majd egy értelmezhetetlen hosszúságú utazás miatt kénytelen voltam lemondani, mint koncertélményről. Így most bárminemű kínok elé állított is a kívánt cél elérése érdekében, letisztáztuk végre, hogy hányas a gatya!

Nem siettem a koncert helyszínére, de sajnos nem tudtam elég későn érkezni. Mikor beléptem, még a Tourist feszítette a húrt a hallgatóságnál. Nem vagyok egy kapkodós ember, de tényleg féltem tőle, hogy az óhatatlan hirtelen mozdulatoktól le fog repülni a fejem, amikoris kénytelen voltam odakapni a tekintetemet, hogy “hát veled meg mi van jóbarát?!”. Az “énekes” gyereknek valami nagyon fájhatott (sztem az élet), mert borzasztó szomorú volt, és sajnos ezt “hangokba” is próbálta önteni. Én meg vágtam olyan fejeket, hogy az orvosi szakkönyvek simán illusztrálhatták volna vele az arcidegzsábát, de az is biztos, hogy Madame Tussauds szobrászai inkább felmondtak volna, semhogy reménytelenül blamálják magukat az arcom megmintázására tett kísérleteik során. A zenével különösebben nem lett volna baj (leszámítva, hogy nem hagyott egy másodpercnyi maradandó nyomot sem), hiszen tényleg elég fiatal srácokból áll a banda, így van még idejük megtalálni a saját hangot. De hát az “ének”. Úgy voltam már, hogy megölöm magam, de aztán revideáltam a nézetemet, és az énekes gyereket akartam inkább megszabadítani a szenvedéseitől, mire szerencsére befejezték.

A szokásos átszerelés után jött a bad vilbel-i Megakick (szerintem a nevükön egy komplett tudóscsapat dolgozhatott legalább 6 hónapig). Természetesen itt is HC volt a játék neve, de náluk is a searching fázisban van a folyamat erősen, mert mindenhonnan kikapkodtak elemeket, és egész végig az volt az érzésem, hogy én ezt már hallottam (bár legtöbbször a hol sem volt kérdéses). Nem javított a koncertélményen az sem, hogy a Karcsiszemüveges gitáros gyerek talpait szerintem odaenyvezhették a színpadhoz, ami magatartás – lássuk be – elég szokatlan egy HC koncerten. Viszont a dobosuk olyat ütött, hogy azon csodálkoztam, hogy nem üti át a komplett cájgot a színpad deszkáin. Bele is telt vagy a koncert felébe a hangmérnök srácnak, mire be tudta őket úgy hangosítani, hogy ne csak a dob hallatszódjon.

Az utolsó előzenekar előtt így sok jóban már nem reménykedtem, az órámat lestem megállás nélkül, hogy mikor érnek véget a szenvedéseim. A Lion City brigádja viszont roppant kellemes csalódást okozott. Átgondolt, jól megvalósított muzsikával és nagy elánnal nyomták a koncertet. El is csodálkoztam, hogy Frankfurt környéke ilyen bandát is ki tudott magából termelni. A meglepetést fokozta a zenekar összeállítása is: volt egy viselkedészavaros énekes (aki pl. büdösbogár-pózban játszott áramütéses pockot a színpadon), volt egy Johnny Cash rajongó vegetáriánus punk basszgitárral, egy thrasher-arc gitáros (ügyes próbálkozás volt a fehér magasszárú Vans, de az soha nem lesz Puma) meg még egy gitáros és egy dobos, akik azért belepasszoltak a stílusba. Aztán persze kiderült, hogy Stuttgart-ból jönnek (el is morzsoltam egy könnycseppet a Frankfurti HC-ért). Szóval tényleg jó koncertet nyomtak, amin segített az is, hogy hoztak otthonról haverokat. Volt is zúzás elöl, kifejezetten tetszett a produkció. Sajnos azonban belekeverték a politikát, amivel nálam nullázták is a produkciójukat. A politikai vélemény olyan, mint a segglyuk: biztosan mindenkinek van, de engem nem érdekel másé, és az enyém se érdekeljen senkit. És a politikának egyébként sincs semmi keresnivalója egy HC koncerten, ez az egész rohadtul nem erről szól!

A Backtrack végre birtokba vette a színpadot, én meg széles mosollyal az arcomon néztem és hallgattam, hogy milyen az, amikor izzadtságszag nélkül, zsigerből és szívből jön a muzsika. Egy korrekt best of koncertet nyomtak, és tisztán látszott, hogy aki lefáradt a koncertre ezen az esős kedd estén, az mind miattuk jött. Kis klub, megfelelő létszám, őrült pörgés, kiváló koncert. Így nézett ki röviden az a 25 perc, amit nyomtak, majd nagy csodálkozásomra az Erase the Rat-tel lezárt tervezett program után már álltak is neki pakolni. Na ennyit arról, hogy főbandaként majd biztos nyomnak vagy 40 percet (mármint ahogy én azt elképzeltem).

Teljesen profi koncert volt, és úgy jöttem ki a klubból, hogy még akarok Backtrack koncertet, és egy jó darabig nem is akarok mást hallgatni. Ilyen hatást tudtak kiváltani belőlem úgy, hogy sajnos látszott rajtuk az enerváltság, ami a Rebellion Tour utófutásaként még ennek a kis mini-klubturnénak is az eredménye. Emberből vannak, elfáradtak. A Madball-nak mondtak egy nagy köszit a lehetőségért a Rebellion Tour miatt, de nem érdemtelenül kerültek be a turnéra, hiszen a “nagy öreg” NYHC zenekarok már évekkel ezelőtt is őket emelték ki a helyi szcénából.

Bízom a mielőbbi visszatérésükben és abban, hogy nemsokára valami új hangzóanyaggal lepnek meg minket. Ilyen családias hangulatú kis klubbuliban (jó, ha voltunk 40-50-en, amivel viszont majdnem tele is volt a hely) már nagyon régen nem voltam.

Beszámoló: Pálinkás Bence. A fotók nem a helyszínen készültek.